A magyar sajtószabadság megszűnéséről tizenkét éve rendszeresen hírt közlő „független” (sic!) sajtó reakcióit olvasgatni az idei év rendkívül sikeres jobboldali rendezvényeiről kifejezetten szórakoztató. Legyen szó az Európában első alkalommal megrendezett, a világon a legnagyobb érdeklődést kiváltó és legjelentősebb konzervatív politikai konferenciájáról vagy a „megszokott” szellemi műhelyek tanácskozásáról, látható, hogy az önelégült baloldali politikum továbbra sem érti a valóságot. Bár tanácsot adni nekik egyáltalán nem áll szándékomban, azonban a jobboldal intellektuális pezsgését kritizáló, majd a hétvégi Tranzit miatt „vitastopot” hirdető magatartásukra röviden reflektálnék, mert komoly tanulsága van.
CPAC Hungary, MCC Feszt, Tranzit, Tusványos. Mind olyan „hub”, stratégiai csomópont, amelyek igazolják Wass Albert alapigazságát:
Nem harcolhatunk valami ellen. Annak semmi értelme. Valamiért kell harcolni.
A politika primer szintjén talán nehezebben értelmezhető ez a testtartás. Az egymásnak feszülő oldalak ugyanis rendszeresen vádolják meg azzal kihívóikat és ellenfeleiket, hogy nem építenek, hanem épp ellenkezőleg, rombolnak. De vannak olyan történelmi pillanatok, amelyek igazságot tesznek egyik fél kárára, a másik fél javára. Ez történt 2010 óta minden országgyűlési választáson Magyarországon: a rombolásra nemet, az építkezésre pedig igent mondtak a magyarok.
Ellen-Tusványosra, ellen-Tranzitra, ellen-Kötcsére lenne szüksége az ellenzéknek
– írja az egyik balos lap a jobboldal tihanyi idénynyitója után. És igazából ebben az egy vágyvezérelt mondatban benne van minden, ami miatt a kormányrúd közelébe sem kerültek az utóbbi évtizedben. Ezek a rendezvények – na meg a CPAC – nem csak úgy „lettek”, hanem egy közösségbe ágyazódva, a közösség által és a közösségnek jöttek létre.
Sokszor mondják – joggal –, hogy a mai magyar jobboldal egy sikeres közösség, azonban nemcsak a közösségnek van szüksége sikerélményre, hanem a sikerhez maga a közösség az elengedhetetlen alap. És ez az, ami nincs meg a baloldalon – és ez természetesen nem a szimpatizánsok, hanem a baloldali politikai elit csúfondáros, rút hibája.
Azé az elité – és legfőképpen ikonikus alakjáé, Gyurcsány Ferencé –, mely nemcsak az országot igyekezett lerohasztani 2010-re, de önmagát is. Előbbi – szerencsére – orvosolható bűn volt, utóbbi projekt viszont beteljesedett. Az a baloldal, mely a kommunizmus során, majd a rendszerváltoztatást követő közel két évtizedben jóformán korlátlan monopóliumot élvezett a nyilvánosság különböző tereiben, és már-már abszolutisztikusan uralta a különféle társadalmi alrendszereket, mára azzal kénytelen szembesülni, hogy se víziója, se stratégiája, se releváns támogatottságra találó politikája nincs, melyhez közösséget tudna szervezni. A hatalombirtoklás puszta vágya ugyanis nem elégséges feltétele mindennek, a sikertelenségből és a hatalomfosztottságból fakadó frusztráltság pedig pláne nem. Ehhez jóval többre van szükség.
Az egyik legfontosabb kritérium az ideák és a pragmatista realizmus habarcsának egyidejű és okos képviselete, valamint gyakorlatba ültetése. Ennek a gyakorlatnak ráadásul olyannak kell lennie, melyet az adott közösséget létrehozni kívánókon, a „kemény magon” kívül még rengetegen magukénak vallanak, azonosulni tudnak azokkal. Erre számos példát hozhatunk az utóbbi évekből: családtámogatás mint a nemzeti megmaradás záloga az illegális bevándorlás ösztönzése helyett; a nemzeti tartalékok gyarapítása a magyar vagyon felélésével szemben; az összefogás sürgetése a nemzeti érdekként azonosított ügyek mentén a megosztó politizálás helyett. Csak pár absztrakt példa, melyekről pontosan tudja minden olvasó, hogy a magyar politika bal- és jobboldala hol helyezkedik el ezek képviselete kapcsán anélkül, hogy odaírtam volna. És a gyakorlati bizonyíték: a sorozatban elért kétharmados győzelmek, azok a választási eredmények – például legutóbb idén –, melyek tisztán mutatják: Magyarországon még mindig a jobboldalnak van bővülési potenciálja a társadalmi támogatottság terén.
