Az egyik legfontosabb kritérium az ideák és a pragmatista realizmus habarcsának egyidejű és okos képviselete, valamint gyakorlatba ültetése. Ennek a gyakorlatnak ráadásul olyannak kell lennie, melyet az adott közösséget létrehozni kívánókon, a „kemény magon” kívül még rengetegen magukénak vallanak, azonosulni tudnak azokkal. Erre számos példát hozhatunk az utóbbi évekből: családtámogatás mint a nemzeti megmaradás záloga az illegális bevándorlás ösztönzése helyett; a nemzeti tartalékok gyarapítása a magyar vagyon felélésével szemben; az összefogás sürgetése a nemzeti érdekként azonosított ügyek mentén a megosztó politizálás helyett. Csak pár absztrakt példa, melyekről pontosan tudja minden olvasó, hogy a magyar politika bal- és jobboldala hol helyezkedik el ezek képviselete kapcsán anélkül, hogy odaírtam volna. És a gyakorlati bizonyíték: a sorozatban elért kétharmados győzelmek, azok a választási eredmények – például legutóbb idén –, melyek tisztán mutatják: Magyarországon még mindig a jobboldalnak van bővülési potenciálja a társadalmi támogatottság terén.

Ahhoz azonban, hogy ilyen magától értetődő közösség létrejöjjön, a publikumot összetartó közös élmények kellenek. A jobboldal még a 2002-es választási vereségből, a 2006-os sokkok sorozatából (őszödi beszéd, rendőrterror, gazdasági összeomlás és eladósodás) is erőt tudott meríteni, nemhogy a 2006 őszétől megindult győzelmi hengerből, mely zsinórban tizenhárom országos választás megnyerésében ölt testet. Ez a tendencia (is) kínál alapot a hálózatosodásra, melyre nemcsak nemzetközi téren, de magától értetődően idehaza is folyamatos szüksége van a jobboldalnak: a networkingre, a találkozásokra, az összetartozás élményének megélésére, az egészséges „mi” tudat elmélyítésére.

Ezt igazolják az elmúlt fél év hazai rendezésű fesztiváljai, akciókonferenciái, találkozási hálói is. A sort az Alapjogokért Központ által szervezett CPAC Hungary kezdte még májusban, egy hónappal azután, hogy a jobboldal történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Ez a siker, valamint az utóbbi három kormányzati ciklus kiemelkedő eredményei hazánkat véleményem szerint a konzervatív közösség egyik leginkább irigyelt tagjává tették. Nem véletlen, hogy a budapesti konferenciára a világ minden pontjáról idesereglettek a magyar receptet közelebbről megismerni vágyók. Mondhatnám, hogy minden kívánságuk így teljesüljön, ugyanis Orbán Viktor miniszterelnök nyitóbeszédében ennek a kiemelkedő politikai teljesítménynek a fortélyait árulta el 12 pontba sűrítve. Az első, euró­pai helyszínen megrendezett konzervatív politikai dzsembori azonban nemcsak emiatt lesz emlékezetes, hanem a küldetésének köszönhetően is. Ez nem más, mint a nemzeti erők nemzetközi összefogásának erősítése, elérése, a liberálisok által évekkel ezelőtt kitalált, de ezúttal jó értelemben használt hálózatépítés és szövetségkeresés előmozdítása.

Hasonló elgondolásból és a jobboldal olthatatlan tanulási vágyából fakadóan jött létre az MCC Feszt is, amely Közép-Európa legjelentősebb szakmai és közéleti, egyben könnyűzenei fesztiváljává növi ki magát lassan. Az egyre komolyabb hagyománnyal rendelkező, jobboldali közéleti események közé már évtizedekkel korábban felkerült Tusványos, melynek mind belpolitikai, mind külpolitikai üzenete, a jobboldali tábort összetartó értéke van. Megtestesíti azt a rendszerváltoztatás utáni konzervatív gondolatot, hogy lélekben tizenötmillió magyarért felelős a nemzet mindenkori vezetése. Ez a nemzetegyesítő üzenet nemcsak szimbolikus tartalommal bír, hiszen Orbán Viktor rendre kimerítő és a libernyák nyilvánosságot frappánsan őrületbe kergető értekezést tart Erdélyben. Tusványos emiatt a nemzeti összetartozás fontos kifejezője, a jobboldali politikai közösség sikerének egyik alappillére.

És akkor ott van még a liberálisok szemét igencsak szúró, 2009 óta évente többször, így múlt héten megtartott, sok ezer embert megmozgató Tranzit is, ahol szintén kiderült: az említett balliberális elit nemcsak az ország vezetésére, de még a vitára is alkalmatlan. Frusztráltságuk persze érthető: a közösségépítéshez, a vállt vállnak vetve való küzdéshez ugyanis – nekünk – nem kellett „hazudni reggel, éjjel meg este”, nem kellett a választási kampányban adatokat kozmetikázni és nem kellett az embereket becsapni vagy éppenséggel közéjük lövetni. Éppen ellenkezőleg: a magyarokkal, a magyarokért való politikát kellett folytatni, közösen, a nemzeti ügyeinkért, a jövőnkért. Persze nem elég, ha valaki jobboldali – de azért segít egy kicsit. Például abban, hogy megtanuljunk nem valami ellen, hanem valamiért küzdeni: Istenünkért, hazánkért, családunkért.

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnököt köszöntik az Amerikai Konzervatív Unió nyári konferenciájának (CPAC) megnyitója előtti programján, az Alapjogokért Központ fogadásán a CPAC helyszínén, Dallasban 2022. augusztus 4-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda /Benko Vivien Cher)