Ezen a ponton muszáj tennünk egy rövid kitérőt. Ugyanis nem tudtam nem észre venni, hogy erre, mifelénk tényleg minden fordítva van, már ami a politikai erők mozgását és szellemi igazodását illeti. Ha a saját életemből indulok ki, kezdetben vala a Kádár-rendszer, a szovjet típusú berendezkedés, a virsliujjú és büdös szájú párttitkárok világa, ami a hatvanas évek elején, születésem idején még kemény és félelmetes volt (akkor Kádárék még javában akasztottak ’56-ért), majd kezdett felpuhulni, míg végül a nyolcvanas évek végére olyan lett éppen, mint a friss tehéntrágya, már ami a keménységét illeti.
Na már most, azokban a bizonyos hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években én azt hallottam odahaza a Szabad Európa Rádiót hallgató nagyapámtól meg apámtól meg anyámtól, hogy ez a rendszer egy rohadt, szemét, gyilkos rendszer, s akik csinálják, azok mind rohadt, szemét, becstelen, hazaáruló gyilkosok. S Moszkva meg a Szovjetunió egy borzadály, akik megszállták a hazánkat. Nagyjából ennyi. Ezzel szemben – így az otthoni tanítás – van a Nyugat, a jólét, a szabadság, a demokrácia földje. Ezt hamar megtanulta az ember. Különösen, amikor látta hazajönni a rokonokat NSZK-ból.
És azokban az időkben voltak a rendszer emberei, akik viszont azt hangoztatták fennhangon, hogy a rendszer a létező világok legjobbika, Moszkva az új mennyország, Kádár elvtárs a megváltó, s aki nem hiszi, annak utána járnak. Ezzel szemben a Nyugat – s legfőképpen az Egyesült Államok – a nyomorúság, a gonoszság, az iszony, a háborús uszítás és minden szörnyűség hona és forrása. Így éltünk egészen a rendszerváltásig. Akkor hirtelen mindazok, akik oly kényelmesen berendezkedtek Moszkva és Kádár elvtárs kimeneti nyílásában, felfedezték magukban a liberális demokratát, aki nem hitt soha semmi másban, csak a Nyugatban. Így éldegéltünk egymás mellett egy darabig a rendszerváltást követően.
És most, hogy Brüsszel és Washington kezdi átvenni az egykor volt Moszkva szerepét, most ugyanezek, ugyanazon az ellentmondást nem tűrő hangon ugatnak ki Brüsszel és Washington kimeneti nyílásából, miszerint nincs csodálatosabb a Nyugatnál, „két láb rossz, négy láb jóóóó!”, és a gonoszság, minden bűn és minden iszony színtere Moszkva lett.
Meg a Kelet. De nincs is ezzel semmi baj. Ugyanis van egy halálbiztos igazodási pontunk, ha valaha eltévednénk: nekünk mindig az ellenkezőjét kell tennünk és mondanunk, és mindig az ellenkezőjében kell hinnünk annak, amit ezek tesznek, mondanak s amiben ezek hisznek.
De térjünk vissza a fejlett demokráciákhoz és az Egyesült Államokhoz! Történt tehát, hogy az Egyesült Államokban a nép rossz útra tévedt, és megválasztotta Donald Trumpot elnöknek. De ez még csak hagyján! Úgy nézett ki, a nép képes lesz a végén másodszor is megválasztani ugyanőt! Lássuk be, egy fejlett demokrácia nem engedhetett meg magának még egy ilyen botlást. Így aztán beindult a gépezet. Esetünkben a gépezet természetesen a „liberális” gennysajtót jelenti elsősorban, amely ilyen esetekben teljes erővel nekilát a levadászandó személy levadászásának, s legyen szó bármiről: létező vagy nem létező szexbotrányról (ha nincs, majd csinálnak!), létező vagy nem létező korrupcióról (ha az sincs, azt is csinálnak!), a gennysajtó addig nem nyugszik, ameddig a célszemély meg nem semmisül. S ebben ma már olyan támasza, segítsége van, amilyenről sem Hitler, sem Sztálin nem is álmodhatott: a közösségi média. A közösségi média, ahol az önmagát valakinek és mindenhatónak kinevező, iszonytató tömegember tort ül és ítélkezik a nála különbek, kiválóbbak, tehetségesebbek, nagyobbak, okosabbak, szebbek és gazdagabbak felett.
A közösségi média: a lumpenproletáriátus apoteózisa. Ez és a „liberális” gennysajtó együtt: szinte legyőzhetetlen. Igen ám, de esetünkben adva volt a megsemmisítendő célszemélyen kívül a másik jelölt, bizonyos Joe Biden, aki egyfelől egy demens vén hülye, másfelől mind ő maga, mind pedig családja korrupt, ócska alakok gyülekezete, különös tekintettel drogos és szexfüggő fiára, Hunter Bidenre.
