Hogy az álhírek milyen makacsul be tudnak ágyazódni a köztudatba, arra Papp János Tamás médiajogász, az NMHH munkatársa Deák Ferenc példáját hozta fel, akinek a mondását gyakran idézzük: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Csakhogy ezt a haza bölcse soha nem mondta, vagyis ez is valamiféle álhír (pontosabban egy Mikszáth-kisregényben szereplő dzsentritől származik). Persze jogilag nehéz definiálni az álhír fogalmát, mert bár rokon értelmű, de nem azonos vele a városi legenda, a rágalmazás, a propaganda, az elhallgatás, a tévedés. Mint tudjuk, tévedni emberi dolog, egyikünk sem tévedhetetlen – már Pál apostol megírta: „rész szerint van bennünk az ismeret”. A téves információval szemben az álhír anyagi vagy politikai haszonszerzés érdekében, megtévesztés céljával terjesztett, bizonyíthatóan hamis információ, amely kárt okozhat a közérdeknek.

Bár hazudni, álhíreket terjeszteni nálunk nem jogellenes, de erkölcsi értelemben bűn, mert aláássa a közbizalmat, gyengíti a társadalmi kohéziót, rombolja az egyének és közösségek közti megértést és szolidaritást. Nagy kérdés, hogy miként védekezhetünk ellenük, amikor a népesség nagy, a fiatalok túlnyomó része pedig már nemcsak a közösségi média fogyasztója, de benne is él, mint egy buborékban. A jogász tanácsai: dezinformációs önszabályozó kódex, továbbá független tényellenőrző hálózat szükséges, a fiatalokat médiatudatosságra kell nevelni és a hiteles, megbízható sajtót támogatni.

Van azonban még egy nagy probléma „túlkommunikált”, médiavezérelt, felületfüggő világunkban: a gyorsuló idő, illetve az időhiány. Alvin Toffler amerikai futurológus már a múlt század végén azt állította: mostantól a világ gyorsakra és lassúakra oszlik, és a hatalom a lassúaktól a gyorsakhoz kerül – akár nemzetekről, akár cégekről vagy egyénekről van szó. Aki nem kapcsolódik rá a szupergyors globális digitális hálózatra, az a jövőből zárja ki magát. Csakhogy az idő szorításában nem lehet gondolkozni – írta Pierre Bourdieu francia szociológus a közösségi média előtti korban domináns televízióról. Aki tévét néz, az tömegfogyasztásra sorozatgyártott közhelyeket, készen kapott üres gondolatokat kap, melyeket épp olyan gyorsan el lehet fogyasztani, ahogy gyorséttermekben az egyszerű egyenételt. Amivel bár jól lehet lakni, mégsem tápláló, pláne nem egészséges.

Szűts Zoltán médiakutató szerint a globális digitális technológiai cégek és a közösségi médiaplatformok olyan „figyelemkufárok”, amelyek mindent bevetnek az időnk, a figyelmünk megszerzéséért, ezáltal elveszik az időnket az olvasástól, a gondolkozástól, a közvetlen, fizikai kapcsolatoktól, a gyakorlati élettől. Ennek az ellenszere a kíváncsiság, a tudásvágy, a józan ész követése lehet, és a lassulás: több időt érdemes fordítani a gondolkodásra, a sokoldalú tapasztalatszerzésre, a személyes kapcsolatokra.

Manapság annyi mindenre pazaroljuk időnket és energián­kat, de az agymunkával takarékoskodunk, mert változékony, bizonytalan, bonyolult világunk megfigyelése, az elmélyült gondolkodás és az önálló ítéletalkotás fárasztó, és elveszi az időt a szórakozástól, a kikapcsolódástól. Ám így ne csodálkozzunk, ha szellemi immunrendszerünk gyengévé válik az álhír-sorozatvető nehézfegyverekkel szemben, s elveszítjük autonómiánkat, kívülről irányított tömegemberré, embertömeggé válunk.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)