A magyar Országgyűlés a legújabb alkotmánymódosítás szövege szerint Magyarország megyéinek elnevezését a történetiségben nagy múltú, a több évszázados közjogi gyakorlatban elfogadott „vármegye” megjelölésre változtatta vissza.
Ugyanakkor egy törvénymódosítás a helyi közigazgatás állami felügyeletét vármegyei és fővárosi szinten ellátó tisztségviselő megnevezését a történeti jognak megfelelően „főispán” megnevezésre változtatta vissza. A vármegye és a főispán fogalom- és szóhasználatokkal erősödött a történeti alkotmány jelenbeli továbbélése, erőt adó történeti gyökereink.
A hagyományokhoz hű, a történelemben és irodalomban, régi magyar szellemiségben járatosabb polgár bizonyára örömmel értesült ezekről a maradandó értékeket idéző és megtartó változásokról. Babits Mihály írja: „A magyar ebben a változó világban »posztulál« valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát […]. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek. Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya.
Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni” (Babits Mihály: A magyar jellemről).
A jelenkori magyar állam vállalta azt a szerepet, amit a klasszikus dráma nyomán a „kizökkent idő helyrehozásaként” fogadhatunk el. A kizökkent történelmi időt, az 1944. évi nagyhatalmi katonai megszállásokkal felfüggesztett történeti alkotmány elemeit állította vissza már a 2011. évi alaptörvény is.