Az olasz nemzeti érdekek képviseletét, az illegális bevándorlás megfékezését, munkahelyteremtést és adócsökkentést ígérő jobboldali szövetség az egyéni körzetek legalább 80 százalékában komolyan esélyes arra, hogy közös jelöltjei győzzenek. Emellett bízhat az arányosan kiosztható mandátumok nagyjából felének a megszerzésében: az Olasz Testvérek (Fratelli d’Italia) 23–30, a Liga (Lega) 9–14, a Hajrá, Olaszország! (Forza Italia) 7–10, míg a Mi Mérsékeltek (Noi Moderati) egy százalékkal kalkulálhat jelen állás szerint. Ezzel szemben a legnagyobb rivális globalista Demokrata Párt (PD) köré szerveződő baloldali szövetség 20–25, az újbaloldali Öt Csillag Mozgalom (M5S) 11–16, míg a korábbi miniszterelnök, Matteo Renzi és hajdani gazdaságfejlesztési minisztere, Carlo Calenda által létrehozott – centristának mondott, de szintén a globalistákhoz közelebb álló – alakulat, az Akció–Olaszország Él (Azione–Italia Viva) 5–8 százalékra számíthat. Bár összességében a baloldali pártok százalékos támogatottsága nem nagyon marad el a jobboldalétól, töredezettségük okán az egyéni körzeteknek csak az egyötödében körvonalazódik reális esélyük a mandátumszerzésre.

Az első kihívás maga a kormányalakítás folyamata. Az alkotmány 92. cikkelye nem ad iránymutatást arra nézve, hogy az államfő kit kérjen föl miniszterelnöknek. Mi több, a gyakorlatban beleszólása van a miniszterek kiválasztásába is. A szöveg szerint a miniszterelnök „javaslatot tesz” a miniszterekre, nem pedig „kijelöli” őket, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy az államfők egy-egy miniszterrel kapcsolatban valóban kifogást emelnek. Ha abból indulunk ki, hogy a fősodratú nyugati média és vezető politikai elit milyen ellenséges a most regnáló európai konzervatív kormányokkal (lásd Magyarország és Lengyelország esetét), el lehet képzelni, mekkora politikai nyomást fog érezni Sergio Mattarella államfő Washingtonból, Párizsból, Berlinből, Brüsszelből – ha van rá mód, akadályozza meg egy tisztán konzervatív kormánykoalíció felállását. Éppen emiatt van annak jelentősége, hogy ha győznek Meloniék, milyen mértékű diadalt aratnak. Ha a listás szavazatok 50 százalék alatt maradnának, netán a PD beelőzné az első helyen a Fratelli d’Italiát (az utóbbi hetekben ez egyre kevésbé valószínű), az mind erősítheti a külföldről és a sajtóból érkező nyomást Mattarellán, akkor is, ha a jobboldali szövetség a mandátumok tekintetében többséget szerez. Ez a nyomás annál nagyobb lesz, minél törékenyebb a parlamenti többség. A jobboldalnak tehát nem elég nyernie a kormányalakításhoz, de minél nagyobb győzelmet kell aratnia.

Nemcsak az államfőn, hanem magán ­Giorgia Melonin is lesz nyomás. A második kihívás éppen ez: a Fratelli első embere elcsábulhat egy nagykoalíció kialakítására. A kampány kezdete óta hatványozottan érzi, milyen az, amikor a baloldali médiumok kereszttüzében áll. Ha mégsem a jobboldali társakat választaná, hanem szövetkezne a PD-vel (és ez esetben valószínűleg Renziékkel is), nemcsak azt érné el, hogy átmenetileg kevésbé fogják támadni, de a kormányzás felelősségében is osztozni tudna a globalistákkal. Továbbá bízhatna abban, hogy Brüsszel és a nemzetközi pénzügyi szervezetek is engedékenyebbek lesznek, például a Helyreállítási Alap esetleges áttervezésének kérdésében. Ezzel ugyanakkor komoly hitelveszteséget kellene saját választói előtt elkönyvelnie, hiszen a jobboldali kampány egyik fő témája, hogy végre olyan kormánya lehet az országnak, amelyet az olaszok választanak. Szeme előtt lebeghet továbbá Matteo Salvini példája is, aki 2018-ban, majd 2021-ben ismét vállalta, hogy koalícióra lép ellenfeleivel, és mindennek az lett az eredménye, hogy mára harmadára csökkent a szavazótábora.

Kérdés, mennyire lesz tartós a koalíció. A második világháború óta általános jelenség, hogy a végrehajtó hatalmat számos ellensúllyal ellátó alkotmányos rendszerben a kormányok egyre-másra váltakoznak. 2000 óta tíz kabinet alakult, majd oszlott fel. Könnyen lehet, hogy a globalista oldal úgy kalkulál, hogy számukra nem is lenne olyan nagy veszteség, ha a kormányzást ideiglenesen át kellene adniuk a jobboldalnak. Egy esetleges komoly kormányzati kudarc – amelyért feltehetőleg mind a hazai médiában, mind Washingtonban és Brüsszelben mindent meg fognak tenni – egy következő olyan időszaknak ágyazhat meg, mint az elmúlt bő évtized, amelyben a választások eredményeitől függetlenül a baloldal dominált. A jobboldali koalíciót az energiaválságból, az inflációból, a nagymértékű külső eladósodottságból fakadó rendkívül nehéz gazdasági és pénzügyi helyzet mellett ráadásul feszíteni fogja, hogy a pártok szavazótáborai átfedésben vannak. Sor kerülhet egymás hibáztatására, a nyilvánosság bevonásával történő vitákra, miközben egyes szakpolitikai kérdésekben sem teljesen azonosak a nézeteik.

A fő irányokban azonban – az olasz érdekek megjelenítésében az európai politikában, a családok támogatásában, az illegális bevándorlás megakadályozásában, a segélyezési rendszer felülvizsgálatában a munkahelyteremtés javára, az igazságszolgáltatás megreformálásának szükségességé­ben – egyetértenek a szövetkező jobboldali pártok. A program megvalósításához elsősorban arra lesz szükség, hogy ne az ellenfeleik hangadóinak akarjanak megfelelni Meloniék, hanem saját választóiknak. Az esély adott, hogy a jobboldali pártok a közös célok mellett kitartva, felismerve a felelősséget, amellyel nemcsak Olaszországnak, hanem – a nagyhatalmi érdekek kiszolgálása helyett – a valódi európai érdekeket képviselő Európának is tartoznak, egy rendkívül nehéz pályán sikerrel vegyék az akadályokat. Hogy ehhez megkapják-e a választók, majd pedig az államfő felhatalmazását, egymástól pedig a bizalmat, arra a szeptember ­25-ét követő napokban kapunk választ.

A szerző a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója, Lengyel- és Olaszország-szakértő

Borítókép: Giorgia Meloni, az Olasz Testvérek párt elnöke (Fotó: AFP/Vincenzo Pinto)