Az európai – és köztük a Kárpát-medencében szomszédos – nemzetek és államaik csak így maradhatnak talpon a XXI. században, a mai európai félelmekből csak ezáltal lehet igazi európai béke. Mindaz, ami most Európában a szemünk láttára kibontakozik – az arra való törekvés, hogy az európai embert kiforgassák keresztény hitéből, kultúrájából, kiforgassák nemzeti és nemi identitásából, hogy már azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány; az arra való törekvést, hogy az európai embert elidegenítsék önmagától, családjától, nemzetétől és szülőföldjétől – nos, mindezt Szent II. János Pál pápa úgy fogalmazta meg, hogy ez a halál kultúrája. Mi, magyarok, mélyen hiszünk abban, hogy a rombolásban fogant halál kultúrája felett mindig diadalmaskodik a reményben fogant élet kultúrája.
Európában – és benne itt Székelyföldön is – minden óvoda, minden napközi, minden iskola, amely teljesíti Istentől rendelt feladatát, gyámolítja a rábízott növendékeket, óvja őket békében, biztonságban, szeretetben, növeli lélekben és szellemben, az élet kultúráját szolgálja és ezzel a megmaradás ügyét szolgálja.
Köszönjük Önöknek, hogy vállalják ezt a hivatást, és teljesítik ezt a szolgálatot, s mi mást kívánhatnánk ilyen időkben ehhez, mint ’48-as elődeink: »Legyen béke, szabadság és egyetértés!«
Isten adjon a Szent Rita napközinek sok-sok székely gyermeket!”
Alig hangzottak el a házelnök utolsó szavai, és máris működésbe lépett a nemzetközi hálózat.
A nemzetközi hálózat mindig működésbe lép. Olyanok ezek, mint a friss osztriga: citromot cseppentesz rá, és azonnal összerándul. A citrom pedig ma a normalitás, a hagyomány, a nemzet, a család, a hit, a humor, a jókedv – mindaz, amiért élni egyáltalán érdemes, s ami nem is olyan régen (húsz-harminc évvel ezelőtt) még magától értetődő és természetes volt.
De ma már nem az.
Ma citrom, ami összerántja a kocsonyás közeget, ami magát haladónak, „woke”-nak, liberálisnak, neomarxistának, baloldalinak, népbarátnak – s mindenféle egyéb bullshitnek nevezi.
Tényleg rosszabbak, mint a nácik vagy a legsötétebb kommunisták voltak. Ugyanis erőszakos és könyörtelen társadalomátalakító hisztériájuk pontosan ugyanolyan, viszont szabadságnak és demokráciának hazudják önmagukat, s mindenkit, aki ellenáll, értelemszerűen nácinak és/vagy kommunistának – ez gyakorlatilag a napi hangulatuktól függ.
És kétségtelen tény, hogy még nem ölnek meg, nem küldenek sem koncentrációs, sem átnevelő táborba, sem pedig a Gulág-szigetcsoportra, de a munkádat már elveszíted, ha nem felelsz meg nekik, és adott esetben le is tartóztatnak, ha úgy hozza kedvük – lásd annak a szerencsétlen tanárnak az esetét, akik letartóztattak, amiért nem volt hajlandó egy, az angolban amúgy nem létező, mesterségesen összeeszkábált névmással illetni egyik elmebeteg tanítványát, aki a fene se tudja, éppen minek képzeli magát.
Az Európa Kiadó üzente nekünk, valamikor a nyolcvanas években:
„(...) Mocskos idők, szeretned kéne, / A jövő itt van és sose lesz vége! / Mocskos idők a sarokba bújva! / Helló baby, kezdjük újra! / Helló baby, én azt hiszem baj van! / Szúrj belém egy utolsót halkan! / Ugrálni akarok, vadul ugrálni, / A nyomorult mennyeket akarom látni! / Népszerűtlen szerelem, / Sokan vagyunk kevesen! / Baby baby, újra nálam, / Már nem ember, még nem állat! (...)”
Ki merte gondolni akkor, hogy lesz rendszerváltás, s azt ki, hogy mindez a rendszerváltás után harminc évvel lesz csak igazán aktuális?
Mocskos idők...
Nemzetközi hálózatok, deep state, a Der Stürmernél ezerszer rosszabb (és állandóan a „világbékét” meg az „elfogadást” hirdető) világsajtó, szellemi terror szellemi terrorlegényekkel, a nyilaskeresztes karszalagot felváltotta a szivárványszínű karszalag, liberálnácik, amerre a szem ellát, ha Orwell feltámadna, el sem hinné.
Farkas Attila Márton (Martin Ethelwolf) írja egy minapi eseményre reagálva:
„Még vagy 15 éve hallottam, hogy a depressziót Kínában úgy gyógyítják, hogy csirkefarmokon dolgoztatják a betegeket, párosával. Egy jobb és egy rosszabb állapotban lévő depist egymáshoz láncolnak, és közösen kell feladatokat megoldaniuk. Állítólag remek eredményeket érnek el, a jobb állapotban lévő felhúzza a rosszabb állapotban lévőt.
Mint hallom, Belgiumban a súlyos depressziót eutanáziával gyógyítják, mint azt az ISIS-merénylet túlélőjének, a 23 éves Shanti de Cortenak az esete mutatja. Ilyenkor kissé alábbhagy a kínai totális állammal szembeni, amúgy igen erős averzióm.
Mindenesetre igazi szar körülmények közt kevesebb a depressziós, mert előtör az élni akarás ösztöne. Nincs az az elnyomó rezsim, az a rémállam, az a diktatúra, ami ennek fölébe kerekedne. Háborúban állítólag minimális az öngyilkosok száma. Csakis a dekadencia, a jóléti elkényeztetettség, a telelakottság unalma, a hópihenemzedéket kitermelő liberalizmus képes ezt az ösztönt sikeresen kiiktatni, és a halálösztönnek helyt adni.
Ezt az életérzést remekül prezentálja Robert Bresson Talán az ördög című filmje, ami egy nihilista, unatkozó csávóról szól, aki egy bűnöző ismerősét kéri meg, hogy pénzért lője le őt, és az secperc megteszi, meg se várva a semmirekellő áldozat utolsó gondolatát.
De Bresson sztorija legalább a privát szférában játszódik. Az ellenben már halálpornó, hogy még az öngyilkossághoz is fáradt vagyok, enervált, esetleg gyáva, hát segítsen a jóléti állam, nem magánügy, hanem közügy, sajtóval, intézményesítéssel, hátha másoknak is könnyebb lesz, talán divat lesz, sok pénz is lesz benne, a melót meg mindig akad szakember, aki elvállalja vagy a pénzért, vagy mert tanatomán, és még segítségnek is hazudja, magát meg a szenvedők megváltójának.
Innentől egy lépés, és pszichiáter se kell majd, hanem valami kérelem, formanyomtatvány, és az eutanáziás helyiség (mondjuk külön krematóriummal, mint Borges nyomasztó novellájában, az Egy megfáradt ember utópájában) olyan közintézmény lesz, mint a mozi, vagy a kocsma. Újabb lépés a poszthumán létforma felé, együtt az ember-állat kimérákkal meg a beültetett csippel és hasonlókkal.
Az csak egy plusz Shanti de Corte esetében, hogy a belga állam végső soron az ISIS eredeti szándékának megfelelően cselekedett, mert azt hajtotta végre, ami a robbantóknak nem sikerült.”
