De nemcsak átvette az elnök asszony, de szuper módon még tovább is fejlesztette a hősies módszert. Egy praktikusabb metódust választott, amelyhez török, illetve orosz sem kell. Úgy jár el, mintha Dugovics Titusz nem is rántotta volna magával az ostromló félholdas katonát, hanem csak úgy magában ugrott volna fejest tiltakozásképpen sok méter magasból.
Az orosz gazdaság ugyanis él és virul, köszöni, jó egészségnek örvend, és hálás szívvel gondol az uniós baloldali vezetésre, amely a Kreml elleni szankciók, büntetőhadjárat belengetésével, majd hatályba léptetésével, ezáltal az energiaárak felturbózásával többszörös profithoz segítette, amiről soha nem is mert álmodni annak előtte.
Sőt ha jobban utánagondolunk, Von der Leyenék már csak egyfajta Dugovics 3.0-val érnék be. Dugovics Titusznak ugyanis esze ágába sem jutott volna, hogy a török helyett egy másik magyar katonát, egy bajtársát lökje le a várfalról, a bizottsági elnöknőnek viszont igen, miután éppen ezt teszi. Úgy akar ütni az oroszokon, hogy totális krachba dönti a hivatali irányítására bízott uniós tagállamokat, mivel ha megfizethetetlen a gáz és a kőolaj, bedől Európa ipara, és a lakossága végül már nem is választhat az éhenhalás vagy a megfagyás között, mert mindkettő az osztályrészéül jut. Eközben a szankciókkal büntetésre, koplalásra és szegénységre kijelölt oroszok csak úgy dúskálnak a fűtenivalóban, energiahordozókban. Ünnepélyesen el kell tehát ismernünk, hogy az Európai Bizottság elérte a célját, már amennyiben Európa tönkretétele az immár nem is titkos projekt neve. Úgy is fogalmazhatunk: a jó hír tehát az, hogy a szankciók működnek.
Van viszont egy rossz hír: hogy magunkkal, Európával szemben.
Brüsszel és baloshű uszálysajtója, valamint magyarországi előretolt helyőrségei természetesen homlokegyenest mást mondanak. Azt ismételgetik fölényeskedve, hogy a szankciók hatnak, működnek – mégpedig igenis Oroszországgal szemben. Ha bárki mást mer mondani, abban a minutában brüsszelezéssel, szélsőségességgel, Putyin-pártisággal vádolják, és megkísérlik meglincselni, hovatovább nem csupán átvitt értelemben.
Most jönne az a nyájas olvasók várakozásainak megfelelően, hogy ízekre szedjük és cáfoljuk a szankciópárti vadglobalisták érveit.
De nem jöhet. Ennek pedig igen egyszerű az oka: azért nem, mert nincsenek. No persze ez nem jelenti azt, hogy nem születnek cikkek, militáns, kioktató nyilatkozatok a témában, de ezek a szankciók hatékonyságával kapcsolatos kijelentő mondatok, közlések sulykolására szorítkoznak. Nem ereszkednek le odáig se Brüsszelben, se a hazai helytartóbaloldalon, hogy érveljenek. Azaz egy cseppet mégis helyesbítenünk kell: van, amikor különböző nyakatakert, látszategzakt gazdasági eszmefuttatásokba bocsátkoznak, amelyeknek egy közös nevezője van. A szankciók általuk vélelmezett jövőbeni, sötét, ébenfekete színekkel ecsetelt hatását vetítik előre, ám ezeknek mindig az a gyenge pontja, hogy a jövőről lévén szó, a gyakorlat próbáját értelemszerűen nem állhatták ki. Egy szerény megjegyzésünk azonban volna: ki látott már olyat, hogy egy cég hatalmas profitra tesz szert, majd azután mégis csődbe megy?
