A Varsói melódiát a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében mutatták be, a Jelen/Lét Nemzetiségi Színházi Fesztivál keretében, a Szerb Nemzetiségi Színház jóvoltából, Benkő Péter rendezte, aki csak annyit mondott az előadás után e sorok írójának, neki annyi dolga volt csupán, hogy „előszeresse színészeiből a legjobbat” – nos, akkor szögezzük le, sikerült.

Darvasi Ilona jelmezei tökéletesek, tűpontosan idézik meg a kor szegényszagú, igénytelen, lódenkabátos világát, és a tíz év múlva s a húsz év múlva ugyanolyan szocializmusát.

Tíz év múlva, húsz év múlva...

A szovjet rendszer nem engedi, hogy a két fiatal egybekeljen 1946–47-ben. A Szovjetunió állampolgára nem vehet el egy más állampolgárságú embert, még akkor sem, ha az a „testvéri” Lengyelország szülötte – ó, mennyire ismerjük, s csak mi ismerjük és értjük azt a testvériséget!

Helena és Viktor elszakadnak egymástól – s majd tíz év múlva találkoznak ismét, amikor már mindketten házasok. De Helenát ez nem akadályozná meg abban, hogy összekösse életét örök szerelmével. De Viktor addigra már homo sovieticus lett, legyőzte őt a gyávaság, a rettegés, a megfélemlítettség – úgy is nevezhetnénk: a mindenek feletti élni akarás.

S majd újabb húsz év múlva találkoznak újra, két kiégett ember, az egymás iránt érzett egykorvolt szerelem visszfényével, Helena befutott, ünnepelt énekesnő immár, egy sztár, finoman, elegánsan alkoholista, és soha többé nem engedi, hogy érzelmei uralkodjanak felette. S itt a vége...

Viktort Pásztor Máté alakítja. Hibátlanul, sallangmentesen, pontosan, érzékenyen, hitelesen. Köszönet érte.

S akkor elérkeztünk végül a Helenát megformáló Anastasija Karginához. Ehhez a szentpétervári születésű, orosz, ötvenkilós egykori válogatott úszóhoz, aki hátára veszi ezt az előadást, és ezzel a csodálatos előadással együtt hátára veszi ezt a kort, ezt a mi nyomorult, beteg, ismét háborúba ájuló korunkat, s lenyűgöző, a lengyel lány moszkvai létezését tökéletesen hitelesítő akcentusával, amivel a magyart beszéli, lenyűgöző, rokokó finomságú humorával, apró, mindig helyén lévő gesztusaival és mimikájával, mélységesen megrendítő bánatával és szenvedélyével átviszi a szerelmet a túlsó partra.

Mi vagyunk a túlsó part. És nem érdemeljük meg ezt a küzdelmet, ezt a hősiességet, meg sem érdemeljük ezt az előadást. De egy biztos: beültetném rá az amerikai elnököt, az orosz elnököt, a lengyel elnököt, az ukrán elnököt, a német kancellárt, az összes kardcsörtető idiótát, hogy lássák, hogy érezzék, hogy megértsék, mi a háború, mi a félelem, mi a szerelem, mi a remény és a reménytelenség – mi az örök emberi.

De ők soha nem fognak ott ülni a nézőtéren. Ők inkább rendeleteket alkotnak továbbra is, hogy ki nem találkozhat és élhet kivel, ki mit nem csinálhat, nem tehet, ki a jó és ki a rossz.

Helenát, Anastasija Karginát ma számos „európai” országban föl sem engednék a színpadra, pusztán azért, mert orosz.

Legyünk hálásak, hogy mi láthatjuk őt, láthatjuk ezt a darabot, s hogy megerősödhetünk ezáltal hitünkben: „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”