Az egyik cikk arról számol be, hogy a Fo­reign Affairs szerkesztői 72 szakértőt kérdeztek meg, hogy egyetért vagy nem ért egyet ezzel a kijelentéssel: „Az ukrajnai háború legvalószínűbb kimenetele egy olyan tárgyalásos rendezés, amelynek során Kijev területi engedményeket tesz Oroszországnak.” A válaszolók valamivel több mint a fele ezzel a kijelentéssel határozottan vagy kevésbé határozottan, de nem értett egyet. Ezek közül a legkeményebb egyet nem értő vélemény az volt, amely szerint „Putyin grandiózus terveinek a despotikus birodalmi Oroszország helyreállítására soha nem lett volna szabad idáig eljutniuk. Nem egy új bécsi kongresszust érdemel, hanem egy nürnbergi típusú törvényszéket az agressziós háborúja miatt.”

A legenyhébb egyet nem értő vélemény szerint jelenleg még túl sok változó játszik szerepet: a Nyugat hajlandósága arra, hogy továbbra is támogassa Ukrajnát és fenntartsa az Oroszországgal szembeni szankciókat; az orosz gazdaság képessége, hogy ellenálljon ennek a nyomásnak és hadseregének képessége, hogy továbbra is hozzájusson a szükséges fegyver- és személyi utánpótláshoz. Vagyis még túl sok a bizonytalansági tényező, hogy a konfliktus végkimenetelét meg lehessen ítélni.

A másik oldalon, tehát akik elfogadják, hogy a konfliktus területi engedményekkel ér majd véget, a megkérdezetteknek mintegy harmada állt. Közülük talán kiemelhető Lyle Goldstein, egy ázsiai kapcsolatokkal foglalkozó intézet igazgatójának a véleménye, aki szerint Ukrajna népe a bátorságával kivívta a világ csodálatát, de most itt az ideje a realizmusnak és a visszafogottságnak. Nem engedhető meg, hogy a vérengzés, amely már félmillió halottnál és sebesültnél tart, folytatódjon.

Goldstein szerint a nyilvánvaló nukleáris vagy egyéb eszkalációs kockázatokról sem lehet egyszerűen megfeledkezni, ezért Ukrajnának a globális béke és stabilitás érdekében fájdalmas kompromisszumokat kell kötnie Oroszországgal – minél előbb, annál jobb. A megkérdezett szakértők között volt Hruscsov dédunokája, Nina Hruscsova is, aki jelenleg a New York-i The New School nemzetközi ügyek professzora. Az ő – egyébként meglehetősen óvatosan megfogalmazott – véleménye szerint az orosz lakosságot egy orosz vezető sem tudná arról meggyőzni, hogy a Krímet visszaadják Ukrajnának.

A Foreign Affairs említett 13 cikke közül még hármat érdemes kiemelni, amelyek gondolatmenete a fentiektől eltér. Ezek egyike az a cikk, amely a harmadik világ szempontjából nézi a háborút. A cikket Shivshankar Menon, az indiai Ashoka Egyetem professzora írta, aki egy időben az indiai miniszterelnök tanácsadója is volt. Menon szerint a nyugati elemzők úgy tekintenek a háborúra, hogy az nemcsak az Egyesült Államokat és a NATO-t érinti, hanem az egész szabad világot, ahol a harc a demokrácia és az autokrácia között folyik, és a világ országainak természetesen támogatniuk kell a Nyugatot a demokráciáért folytatott harcában. Ezzel szemben a globális Dél a háborút nagyhatalmi vetélkedésnek tekinti, ami elvonja a figyelmet a világ számos égető problémájáról, mint például a világjárvány és az éghajlatváltozás hatása, számos ország eladósodása, társadalmi és gazdasági feszültségek. A globális Délnek megvannak a saját problémái, és nem igyekszik egyik nagyhatalom mellett sem elkötelezni magát.

Egy másik nagyon érdekes cikk Frank Costigliolától, a Connecticuti Egyetem történészprofesszorától származik, és lényegében George F. Kennannak (1904–2005), a hidegháború fő ideológusának Ukrajnáról való nézeteit idézi, amelyek szerint nincs egyértelmű választóvonal Oroszország és Ukrajna között, és lehetetlen is lenne ilyet felállítani. Az orosz és az ukrán gazdaság összefonódott, egy független Ukrajna felállítása ugyanolyan mesterséges és romboló hatású lenne, mint az a kísérlet, hogy a kukoricaövezetet (beleértve a Nagy-tavak ipari területét is) elválasszák az Egyesült Államok gazdaságától. Kennan még a hidegháború csúcspontján is ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy Amerika nem lehet közömbös az oroszok érzései iránt. Mivel az oroszok maradnak a legerősebb nemzeti elem a térségben, minden életképes, hosszú távú amerikai politikának az ő elfogadásukon és együttműködésükön kell alapulnia.

Végül a harmadik cikk, amely kilóg a sorból, arra hívja fel a figyelmet, hogy ahogy a nyugati elemzők a háború elején túl-, most meg alábecsülik Oroszország katonai erejét. A szerző Dara Massicot, a RAND Corporation vezető kutatója, korábban a Pentagon orosz katonai képességekkel foglalkozó elemzője, aki hosszasan fejtegeti a kezdeti orosz kudarcok ­okait, majd felhívja a figyelmet arra, hogy ezeket a hibákat az oroszok kijavították, és jelentős hátország áll mögöttük. Az elemzőknek tehát javítani kell a módszereiken, amire sajnos bőséges idejük lesz, mivel Oroszország mozgósít, Kijev támogatói pedig nekigyürkőznek, a háború tehát még sokáig fog tartani.

Ez az egy hónapra visszanyúló mustra arra világít rá, hogy az amerikai külpolitikát meghatározó műhelyekben, ha vannak is a realitásokat figyelembe vevő, a háborút lezárni akaró hangok, a meghatározó szemlélet a győzelem, Oroszország térdre kényszerítésének erőltetése. Ilyen körülmények között bizonyos bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki, akár egy szakértő is, a fősodortól eltérő véleményt nyilvánítson.

A cikkek szerzőinek életrajza arra is rávilágít, hogy a legharciasabbak között gyakran találni olyanokat, akiknek felmenői annak idején az üldöztetések elől menekültek el a térségből, tehát bizonyos előítéletek is munkálkodhatnak bennük mind az oroszok, mind az ukránok iránt. Ami azonban a cikkekből – bármi is legyen a háborúhoz való hozzáállásuk – kiderül, az sajnos az, hogy ez a háború még sokáig fog tartani.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: illusztráció (Forrás: Europress/AFP)