Két narratíva bontakozott ki a belpolitika aktorai részéről háború és béke kérdésében. A béke szó mindkét fél megszólalásaiban szerepel, de annak megvalósítását a baloldal – abszurd módon – a háborús erőfeszítések növelésén, az egyik fél győzelmén keresztül látja elérhetőnek. Eközben a kormányoldal logikai kiindulópontja a magyar emberek anyagi és fizikai biztonsága, aminek garantálását az szolgálná a legjobban, ha a konfliktusban érintett felek tárgyalóasztalhoz ülnének, és a fegyverek után végre a diplomaták hangja válna hallhatóvá.
A témával kapcsolatos vitát a héten felerősítette a Fidesz és a KDNP által az Országgyűlés elé terjesztett határozati javaslat, amely a nemzeti érdek alapján állva fellép a béke igénye mellett, elutasítja Brüsszel szankciós politikáját, elítéli Oroszország katonai agresszióját és felhívja a figyelmet a kárpátaljai magyarság helyzetére.
Mint ismert, a baloldali pártok – élükön Gyurcsány Ferenc frakciójának képviselőjével – a parlamentben is elutasították a békepárti dokumentumot. Arató Gergely egyenesen erkölcstelennek nevezte az egyik fideszes képviselő azon kijelentését, amely szerint a fronton elesők halála értelmetlen. Ez azt jelenti, hogy Gyurcsányék a háborús cselekmények fenntartását helyesnek és szükségesnek tartják, így a béke megvalósításához szerintük még további áldozatokra van szükség. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy ez mindenekelőtt emberéleteket jelent, köztük kárpátaljai magyarokét is.
A baloldal mondandóját jól összefoglalja Tordai Bence néhány hete tett, egészen világos nyilatkozata: „Az, hogy [Magyarország] közvetlenül nem szállít fegyvereket, az egy morális probléma. […] Hogyha úgy alszik jól Orbán Viktor és a fideszes képviselők nagy része, hogy szerintük az a helyes, amit egyébként nem követ semelyik uniós ország, hogy mi egyedül ne szállítsunk fegyvereket Ukrajnának, akkor nyugodjanak meg ebben a tudatukban.” Ezt megerősíti Tordai pártjának, az ötszázalékos parlamenti küszöböt fennállása óta megközelíteni sem képes, de valahogy mégis rendre honatyákat delegáló Párbeszéd kormánypárti előterjesztéshez benyújtott módosító javaslata, amely szerint „Magyarország a NATO és az Európai Unió elkötelezett tagja, és ennek megfelelően is cselekszik. Támogatja Ukrajnát minden […] EU- és NATO-körben közösen megállapodott eszközzel.”
A narratíva alapja az igazodás, ami illeszkedik a magyarországi internacionalista baloldal történelmi hagyományaihoz. Az etalont más – jól láthatóan háborús pszichózisban lévő – országok és hatalmi központok fellépése jelenti, és úgy vélik, hogy pironkodnunk kell, ha hazánk nem idomul ezekhez. Ezzel logikai értelemben bevonódnak a konfliktusba, az egyik fél oldalán kötelezik el magukat. Így nyer „értelmet” az a kezdetektől hangoztatott meggyőződésük, hogy Magyarországnak fizikailag is, tehát harci eszközök átadásával, illetve a szövetségesek kérése esetén akár még katonákkal is be kell szállnia a harcokba.
Más kérdés, hogy a magyar választók a legkevésbé sem értenek egyet ezzel a gondolatmenettel, és már kiindulópontjában is irreálisnak és károsnak tartják azt. A Századvég közelmúltbeli felmérése rámutat, hogy több mint kilencven százalékuk úgy gondolja, a háborúnak azonnal véget kell vetni, és tárgyalóasztalhoz kell ültetni a feleket. Ez a gondolkodás éles ellentétben áll azzal az ellenzéki elképzeléssel, hogy a háború csak az egyik fél katonai győzelmével érhet véget, amit az is jól mutat, hogy a többség szerint egyikőjük sem képes megnyerni a háborút, és annak mindenki csak vesztese lehet.
A baloldal narratívája hasonlít ahhoz, amit kormányzati pozícióban képviseltek különböző válságok idején. Emlékezetes, hogy Bajnai Gordon miniszterelnökként azt mondta kríziskezelőnek szánt programjáról, hogy annak végrehajtása fájni fog, minden családtól áldozatot és lemondást kíván. Mint mondta, minden magyar családot, minden embert érinteni fog, de lesz eredménye. A következmények ismertek, Bajnai mondatai annyiban igazzá váltak, hogy a lépések rengeteg nehézséget okoztak, amelyekből viszont már a 2010-ben felállt nemzeti kormánynak kellett megtalálnia a tényleges kiutat. Ez a gondolkodás rajzolódik ki a háború kapcsán is: erőltessük meg magunkat egy jónak tartott cél érdekében, vállaljuk az erőfeszítéseket és kockázatokat, hiszen ez el fog vezetni a vágyott győzelemig.
Ahogy a Párbeszéd említett módosító javaslata a szankciók kapcsán fogalmaz, az Európai Unió által Oroszország ellen elfogadott szankciók összességében helyesek. Azt írják továbbá: „Elismerjük, hogy a szankciós rezsimek kétoldalúak, így a szankciókat kirovó országoktól is alkalmazkodást, áldozatot kívánnak”, bár azt a tényt tagadják, hogy az energetika területét érintő korlátozó intézkedéseknek köze lenne az energiaárak elszabadulásához. Szerintük tehát ez az áldozat az európai és magyar emberektől elvárható, sőt azt gondolják, hogy ez a magyar nemzeti érdek.
Úgy tűnik, hogy tisztánlátásukat ilyen szempontból továbbra is nagyban gyengíti az a négymilliárdos összeg, amely az egyesült államokbeli globalista köröktől érkezett Magyarországra a parlamenti választás előtt, és a baloldal kampányát segítette. Ne felejtsük el Márki-Zay Péter vallomását, amely szerint a választási felkészülés idején amerikai progresszív szakértők mondták nekik tollba, hogy milyen álláspontot kell képviselni a nemzeti szuverenitás szempontjából kulcsfontosságú ukrajnai fegyveres konfliktus kapcsán.
A baloldal nézőpontjából teljesen értelmezhetetlen a kormány megközelítése, amely semmilyen külső szemponthoz nem igazodik, csak azt veszi figyelembe, hogy mire van szüksége a nehézségekkel küzdő magyar embereknek. Mivel ez azt jelenti, hogy a magyar érdek megelőzi az ukrán érdeket is, a baloldal szemében a nemzeti oldal az oroszok pártjára állt. Az ilyen kijelentések hitelességét megkérdőjelezi Gyurcsány Ferenc és Vlagyimir Putyin a szocialisták kormányzása idején még rendkívül szívélyes kapcsolata vagy éppen a Jobbik erősen oroszpárti tevékenységei, melyek Kovács Béla kémkedéséig és a Krím félsziget elcsatolásának támogatásáig terjedtek.
