A narratíva alapja az igazodás, ami illeszkedik a magyarországi internacionalista baloldal történelmi hagyományaihoz. Az etalont más – jól láthatóan háborús pszichózisban lévő – országok és hatalmi központok fellépése jelenti, és úgy vélik, hogy pironkodnunk kell, ha hazánk nem idomul ezekhez. Ezzel logikai értelemben bevonódnak a konfliktusba, az egyik fél oldalán kötelezik el magukat. Így nyer „értelmet” az a kezdetektől hangoztatott meggyőződésük, hogy Magyarországnak fizikailag is, tehát harci eszközök átadásával, illetve a szövetségesek kérése esetén akár még katonákkal is be kell szállnia a harcokba.

Más kérdés, hogy a magyar választók a legkevésbé sem értenek egyet ezzel a gondolatmenettel, és már kiindulópontjában is ir­reálisnak és károsnak tartják azt. A Századvég közelmúltbeli felmérése rámutat, hogy több mint kilencven százalékuk úgy gondolja, a háborúnak azonnal véget kell vetni, és tárgyalóasztalhoz kell ültetni a feleket. Ez a gondolkodás éles ellentétben áll azzal az ellenzéki elképzeléssel, hogy a háború csak az egyik fél katonai győzelmével érhet véget, amit az is jól mutat, hogy a többség szerint egyikőjük sem képes megnyerni a háborút, és annak mindenki csak vesztese lehet.

A baloldal narratívája hasonlít ahhoz, amit kormányzati pozícióban képviseltek különböző válságok idején. Emlékezetes, hogy Bajnai Gordon miniszterelnökként azt mondta kríziskezelőnek szánt programjáról, hogy annak végrehajtása fájni fog, minden családtól áldozatot és lemondást kíván. Mint mondta, minden magyar családot, minden embert érinteni fog, de lesz eredménye. A következmények ismertek, Bajnai mondatai annyiban igazzá váltak, hogy a lépések rengeteg nehézséget okoztak, amelyekből viszont már a 2010-ben felállt nemzeti kormánynak kellett megtalálnia a tényleges kiutat. Ez a gondolkodás rajzolódik ki a háború kapcsán is: erőltessük meg magunkat egy jónak tartott cél érdekében, vállaljuk az erőfeszítéseket és kockázatokat, hiszen ez el fog vezetni a vágyott győzelemig.

Ahogy a Párbeszéd említett módosító javaslata a szankciók kapcsán fogalmaz, az Európai Unió által Oroszország ellen elfogadott szankciók összességében helyesek. Azt írják továbbá: „Elismerjük, hogy a szankciós rezsimek kétoldalúak, így a szankciókat kirovó országoktól is alkalmazkodást, áldozatot kívánnak”, bár azt a tényt tagadják, hogy az energetika területét érintő korlátozó intézkedéseknek köze lenne az energiaárak elszabadulásához. Szerintük tehát ez az áldozat az európai és magyar emberektől elvárható, sőt azt gondolják, hogy ez a magyar nemzeti érdek.

A baloldal nézőpontjából teljesen értelmezhetetlen a kormány megközelítése, amely semmilyen külső szemponthoz nem igazodik, csak azt veszi figyelembe, hogy mire van szüksége a nehézségekkel küzdő magyar embereknek. Mivel ez azt jelenti, hogy a magyar érdek megelőzi az ukrán érdeket is, a baloldal szemében a nemzeti oldal az oroszok pártjára állt. Az ilyen kijelentések hitelességét megkérdőjelezi Gyurcsány Ferenc és Vlagyimir Putyin a szocialisták kormányzása idején még rendkívül szívélyes kapcsolata vagy éppen a Jobbik erősen oroszpárti tevékenységei, melyek Kovács Béla kémkedéséig és a Krím félsziget elcsatolásának támogatásáig terjedtek.

A rezsicsökkentés és a migráció ügyéhez hasonlóan tehát a baloldal ismét egy rendkívül fontos kérdéskör kapcsán sorolja hátra a nemzeti érdek mellett a magyar választók világos, közvélemény-kutatások által is kimutatott akaratát. Politikájukat ezúttal is külföldi szövetségeseik elvárásai határozzák meg, noha ez az elmúlt tizenhárom évben konzerválta vesztes pozíciójukat.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője

Borítókép forrása: Kurucz Árpád