Aki rendszeres olvasója az ELBIDA projektnek az tudja, hogy a felvezető részt követően általában a szerző életének a rövid bemutatása történik. A legtöbb esetben ez rövid internetes kutatást követően születik meg. Ebben az esetben azonban rendkívül nehéz dolgom volt. Egyrészről Forbáth életéről gyakorlatilag nincs érdemi adat, továbbá kérdéses, hogy vajon Forbáthról vagy inkább Geletáról kéne itt írni. Nos, megoldásként azt az utat választottam, hogy mindkettőről leírom azt a kevés információt, ami egyáltalán fellelhető róluk.

Forbáth Lászlóról annyit tudni, hogy 1901-ben Szekszárdon született. Tanulmányait Budapesten végezte és hírlapíróként dolgozott. Halálát és életének további részeit homály fedi.

Geleta Józsefről azt biztosan lehet tudni (magából a műből is kiderül), hogy szibériai hadifogságának 3 éve után szökött Mongóliába, ahol 9 évet töltött. Eközben keresztül kasul beutazta az országot. A kötet első oldalán Forbáth említi, hogy Geleta József a Mongol Nemzetgazdasági Minisztérium elektrotechnikai előadója volt. Geleta tervezte meg az ország első hőerőművét az akkor még jurtákból és faházakból álló Ulánbátorban, valamint az első mongol Nemzeti Színház megtervezése is az ő érdeme volt, melyet a későbbiekben sokáig a cirkusz épületeként használtak. Ő tervezte a mongol parlament épületét és még számos középületet. Kinevezték az urgai egyetem előadójává is. 9 év Mongóliai tartózkodás után hazatért és Pest megyében egy kis birtokot vásárolt. Eközben került kapcsolatba Forbáth Lászlóval, aki lejegyezte és papírra vetette az általa elmondottakat.”

Nem állítom, hogy ettől sokkal okosabbak lettünk Forbáth személyét illetően, de azt sem, hogy sokkal butábbak. És egy „apróság”: a Forbáth-könyvben lévő, megdöbbentő erejű képeket nem Geleta József, hanem az abban az időben szintén Mongóliában élt Radnóti Andor orvos készítette. Sajnos ezt a könyvben sehol sem tüntették fel. 

Ez idő alatt meg is érkeztünk Ar Guntba.

Közel vagyunk Ulánbátorhoz – bár a mongoloknál a „közel” meglehetősen tág fogalom, de hát, akik a végtelenhez vannak szokva, azoknak nincs is igazán közel semmi sem, legfeljebb a létezés bizonyossága.

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”

A mongolok éppen így élnek, pedig nem is olvasták József Attilát. Kiolvasták viszont az eget, a csillagokat, a pusztát, a tengert, ami az ő nyelvükön is tenger, csak éppen a végtelen sztyeppét, a végtelen eget jelenti a végtelen víz helyett.

Ugye, milyen érdekes? És milyen hátborzongatóan magától értetődő…

Ar Guntban hun sírokat tártak fel nemrégiben magyar kutatók részvételével. És mi éppen ezért vagyunk itt. Megnézni a hun sírokat, megismerni történetüket, s visszalopni magunknak legősibb jussunkat, a történelmünket. Amit bizony elloptak mitőlünk egyszer, mert a nemzet, amelytől elveszik ősi történelmét, múltba vesző történelmét, elfeledett históriáját, nem képes többé megvédeni önmagát, az olyan nemzet halálra ítéltetett, még akkor is, ha agóniája akár évszázadig is eltart.

Ha nem hiszed, vess egy pillantást a mai Nyugatra!

Persze, a hagyományokban, a legősibb közösségi tudatban, az ostoba utókor által mindig kinevetett és kigúnyolt régi krónikákban, gesztákban tovább él és soha el nem felejthető az elfeledett história. S „mert a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”, így aztán mindig kiderül az igazság.

A feltárt hun sírokban nem hun fejedelmek, de nem is közrendűek nyugodtak egykoron, hanem amolyan „középvezetők”, ahogy ma mondanánk. Így aztán a gazdag leletek mellett – itt ásták ki a tudomány mai állása szerinti legrégebbi öntöttvas bográcsot! – sok csontlelet is megmaradt, s azokban a csontokban ott a genetikai kód. A genetikai kód, amelyet ma már képes megfejteni a tudomány, az archeogenetika – s amellyel nem lehet többé vitatkozni, nem lehet többé félrebeszélni, nem lehet többé komolykodó arccal áltudományt művelni.

Sok doktori disszertáció végzi majd a kukában, de ez nem baj.

A baj az lenne, ha a régi disszertációk megmaradnának, az „éveikre mesterek” tovább üldögélnének az akadémián, az igazság pedig örökre a végtelen mongol puszták alatt rejtőzködne.

Ar Gunt azonban véget vetett az eddigieknek. Hamarosan tudományos szenzációt jelentenek be, éppen egy itt talált lelet archeogenetikai vizsgálatának eredménye kapcsán. Nem én vagyok hivatott a bejelentésre, úgyhogy csak annyit mondhatok: várjanak még egy kicsit türelemmel, ha ennyit vártunk, ezt a kis időt igazán kibírjuk. S ameddig várakozunk, olvassunk sokat Aba Sámuelről, ha kérhetem…

Ar Gunt-ból Nojon Ol-ba (ismertebb formában: Nojon Úl) visz utunk. Nojon Ol „közel” van Ar Gunt-hoz, olyan mongol közel. S ehhez a „közelhez” kéretik hozzászámítani, hogy az utolsó harminc kilométert a pusztán kell megtennünk, olyan úton, ami „hun van, hun meg nincs” – hadd mondom így, ha már egyszer a hunok nyomában járunk. De végül azért csak odaérünk.

Egy gyönyörűséges nyírfaerdő közepébe. Itt tárták fel egy hun előkelő, egy főember sírját.

Míg az Ar Gunt-i „középvezetői” sírok legfeljebb öt méter mélyen vannak, addig a hun előkelők sírjait tizenöt-húsz méter mélyre ásták, így próbálván megvédeni őket a sírrablóktól. Akik főként a kínaiak megbízásából elsősorban nem a sírban elhelyezett igen bőséges nemesfémre s egyéb kincsekre vadásztak – persze, ha már ott voltak, elvitték azt is –, hanem a halott csontjaira. Mert ha a halott nem nyugodhatott békén a föld alatt sírjában, hanem csontjait kiszedték, szétszórták, meggyalázták, az a létező legnagyobb gyalázatot jelentette.

S a hunoktól rettegő, a hunokon bosszút állni akaró kínaiaknak éppen ez volt a célja. Ezért van az, hogy a hun fejedelmi sírokban nagyon gyakran nincsen csontváz, nincsen csontlelet. Ám közel tizenháromezer hun sír helyét tudják már Mongóliában.

S előbb-utóbb lesz csontváz is: ugyanis a múltat nem lehet végképp eltörölni, ez még a kínaiaknak sem sikerült, sem akkor, sem később. Nem sikerül az soha, senkinek, bár mindig jönnek újak és újak, hogy megint megpróbálják. Most itt vannak például a woke-nemzedék elmebetegjei. És nekik sem fog sikerülni.

Ősi történelmen, múltba vesző történelmen, elfeledett histórián nőtt füvet legel itt a jószág. A nyírfaerdő fehér csillogása is az ősi történelem, múltba vesző történelem, elfeledett história visszfénye. Hunok sóhajtanak a föld alól – s a sóhajtásuk elhallik Hunniáig immár.

„Bibor-palástban jött Keletről / A rímek ősi hajnalán. / Jött boros kedvvel, paripásan, / Zeneszerszámmal, dalosan / És mellém ült le ős Kaján.”

Soha nem éreztem ennyire közel magamhoz őt, mint itt, Mongóliában, a hunok s a mongolok földjén, testvérek és rokonok között. Om mani padme hum… Kincset rejt a lótusz…

S micsoda kincseket rejteget a végtelen mongol sztyeppe – még fel sem tudjuk fogni…

Borítókép: Illusztráció ( (Photo by Sylvain Cordier / Biosphoto / Biosphoto via AFP)