Tudatos törvénysértő a baloldal

Továbbra is áll a bál a Horn Gyula sétány körül. Annak ellenére, hogy Budapest Főváros Kormányhivatala felszólította a fővárosi önkormányzatot, hogy változtassa meg a sétány nevét, a baloldali többség fel sem vette a témát a március 29-i közgyűlés napirendjére. Közben különböző baloldali politikusok szorgosan nyilatkoznak az ügyben, és minden megszólalásuk arról szól, hogy nem fogják megváltoztatni a sétány nevét. Amivel nyilvánvaló törvénysértést követnek el, ez azonban a magyarországi politikai baloldalt soha nem zavarta, és ezúttal sem zavarja őket.

Pedig a helyzet egyértelmű. Az önkormányzati törvény szó szerint úgy fogalmaz, hogy „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Azzal kapcsolatban, hogy valaki ilyen személynek minősül-e, jogi relevanciával bíró állásfoglalást egyedül a Magyar Tudományos Akadémia adhat ki, és amely – egy civil szervezet megalakítása apropóján – állást is foglalt Horn Gyula esetében, mégpedig a következő módon: „Horn Gyula ugyan a történelem kiemelkedő személyiségének tekinthető, azonban közismert életútja nem hagy kétséget afelől, hogy részt vett XX. századi önkényuralmi rendszer kiépítésében és fenntartásában”, továbbá „vezető szerepet vitt XX. századi önkényuralmi rendszer kiépítésében és fenntartásában”.

Mivel azonban a baloldalnak szemmel láthatóan alapvető szövegértési gondjai vannak, a kormányhivatal is kénytelen volt kikérni az MTA állásfoglalását, amely ezúttal (kissé ingerülten válaszolva) ismét megerősítette korábbi állásfoglalását, habár az újabb állásfoglalás-kérésre nem a kormányhivatal értetlensége, hanem a baloldal jognak fittyet hányó csökönyössége miatt volt szükség.

A jogi helyzet tehát egyértelmű. Innentől teljesen érdektelen, hogy ki mit gondol Horn Gyuláról, a kommunista rendszerről, Horn Gyulának a kommunista rendszerben betöltött szerepéről, amint az is, hogy Horn Gyula megbánta-e pufajkás múltját (nem bánta meg), és hogy milyen szerepet játszott 1990 után. Az is érdektelen, hogy 1994-ben demokratikus úton hatalomra került, mert ettől függetlenül az önkormányzati törvény által nevesített tény továbbra is fennáll, valamint azért is, mert – mint azt Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közösségének elnöke a Karc FM rádióban helyesen megjegyezte – Adolf Hitler is demokratikus úton került hatalomra Németországban 1933-ban.

Mindennek ellenére még Schiffer András is a Horn Gyula sétány védelmére kelt, legalábbis így lehetett értelmezni írását, amely szerint „Horn Gyulának jár a közterületi megemlékezés”, valamint „amíg a múltunkkal nem vagyunk képesek nagyvonalúan szembenézni, addig biztosan nem lesznek nemzeti minimumaink”. Jól hangzik, csak az kérdés, hogy létezhet-e egyáltalán bármilyen nemzeti minimum?

Amint azt Borbély Zsolt Attila a közelmúltban a Magyar Nemzet hasábjain kifejtette (Magyar Nemzet, március 30.), nemzeti minimum jobb- és baloldaliak, a nemzetben gondolkodók és a nemzettel, a nemzeti gondolattal szemben jobb esetben közömbös, de inkább ellenséges erők között aligha képzelhető el.

További Vélemény híreink

A nemzeti minimum csak álom

A magam részéről hajlamos vagyok egyetérteni vele, nem tartom ugyanis elképzelhetőnek, hogy bármiféle közös minimum létezzen nemzeti kérdésekben köztem és Bauer Tamás, Bartus László, Juszt László, Vágó István vagy éppen a Gyurcsány–Dobrev házaspár között. Róluk inkább csak lakonikusan megállapítom, hogy az én fogalmaim szerint ők nem tartoznak ahhoz a nemzethez, amelyhez én. Mondhatnám, semmi közöm hozzájuk, annak ellenére, hogy ők is magyarul beszélnek.

Ez azonban sajnos nem teljesen így van. Van ugyanis egy olyan közösség, amelyhez valamennyien tartozunk, ez pedig a (csonka-)magyarországi politikai közösség. Ennek következtében kénytelen vagyok elviselni őket, amint ők is engem, bár meggyőződésem, hogy ebben a kölcsönös elviselésben én egy kicsit jobban szórakozom, mint ők. Ha pedig egy közösséghez tartozunk, akkor ennek a közösségnek kell hogy legyenek minimumai. Ezt nevezhetjük politikai közösségi minimumnak, amelynek – szemben a nemzeti minimummal – van relevanciája, és amelynek valóban léteznie kell, mert ha ilyen nincsen, könnyen káosz és anarchia uralkodhat el a politikai közösségen belül. Ez akár olyan helyzetekhez is vezethet, mint amilyen 1918–19-ben állt elő. Arra, hogy mi lehet ez a politikai közösségi minimum, és ki hogyan viszonyul ehhez, éppen a Horn Gyulával kapcsolatos „közterületi megemlékezés” mutat rá.

Ez a megemlékezés ma két dologban nyilvánul meg: Horn Gyulának egyrészt szobra van Angyalföldön, másrészt a Fővárosi Közgyűlés közterületet nevezett el róla, szintén a XIII. kerületben. És habár mi, jobboldali, konzervatív, antikommunista magyarok Horn Gyulát nem tartjuk méltónak arra, hogy akár szobra legyen, akár közterület viselje a nevét, mégis csak a közterület elnevezés ellen lépünk fel. Azt ugyanis törvény tiltja, míg a szoborállítást nem. Nem örülünk ugyan a Horn Gyula szobornak, de elviseljük, hogy ott van, és hogy a kommunizmust a minden világok legjobbikaként megélt kivénhedt bolsevik munkásőrök és utódaik ott nosztalgiázzák ki magukat, vagy éppen baloldali politikusok a szobor előtt hirdessék a jövő szociáldemokráciáját – amely lényegében nem különbözik a kommunizmustól. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a baloldal is hagyja békén a mi szobrainkat, a német megszállási emlékműtől a turulszobron át a Wass Albert-szobrokig; vegye tudomásul és viselje el, ha szobrot kívánunk állítani Horthy Miklósnak vagy Hóman Bálintnak. Ez a politikai közösségi minimum egyik pontja.

A másik pont paradox módon éppen az, aminek a figyelmen kívül hagyásával a baloldal a kormányoldalt vádolja: a jogállamiság tiszteletben tartása. Ami – szemben a liberális narratívával – nem azt jelenti, hogy mindenféle szexuális aberrációtól szenvedők szabadon vonulgathatnak a nemzet fővárosában vagy éppen meséknek álcázott ideológiai propagandaszövegekkel bombázhatják az óvodásokat, hanem azt, hogy a politikai közösség életét szabályozó törvények és egyéb jogszabályok betartása mindenkinek kötelező, és a politikai közösség minden tagjának evidencia. A jogszabályokat rögzített eljárásrend szerint a politikai közösség többsége által választott politikai vezetés és az általa működtetett adminisztráció hozza, azok azonban nemcsak a többséget, hanem a kisebbséget is kötelezik, akiknek – ha bizonyos jogszabályok nem tetszenek nekik – lehetőségük van a jogszabályok megváltoztatására, ha politikai többséget szereznek. Máskülönben azonban nem.

Vagyis a politikai közösségi minimum – ahhoz, hogy egy mégoly megosztott politikai közösség is békés, normális, nyugodt körülményeket tudjon biztosítani a közösség tagjainak – a jogszabályok betartása, és a jogszabályoknak csak a rögzített eljárásrend szerinti módosítása. Ennek a minimumnak nem hajlandó megfelelni a baloldal, például amikor feles többséggel kíván alkotmányozni, vagy amikor törvényi rendelkezéssel szembemenve nevez el közterületet Horn Gyuláról.

A jogszabályok be nem tartását súlyosbítja, amikor a jogszabályt megszegők ezt büszkén hirdetik és vállalják, amint teszik ezt a Horn Gyula sétány esetében. Ha ezt valaki megengedheti magának, a politikai közösség más tagjai is elkezdhetnek megkérdőjelezni nekik nem tetsző jogszabályokat, ami végül a jogrend megszűnéséhez vezethet. Különös, hogy a jogász Schiffer András, miközben a Horn Gyula sétánnyal kapcsolatban nemzeti minimumot hiányol, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a Horn Gyula sétány elnevezés jogszabályellenes, amely jogszabályt a megfelelő eljárásrendet betartva Magyarország legitim politikai vezetése hozott.

Míg tehát nemzeti minimumra törekedni valószínűleg fölösleges és hiábavaló, ha fent kívánjuk tartani életünk nyugodt, békés menetét, addig a politikai közösségi minimumhoz ragaszkodni kell, és az ezzel szembemenőket a leghatározottabban meg kell büntetni. Erről (is) szól a Horn Gyula sétány ügye.

A szerző közgazdász, politológus