Másrészt történt több tragikus ballépés, mint a precedenst teremtő, többek szerint elolvasás nélkül aláírt ukrán–magyar alapszerződés, s annak „határklauzulája”, vagy a szűkkeblű, 2010-ig érvényben levő állampolgársági törvény elfogadása. Még súlyosabb hiba volt Szlovákia önálló államiságának az elsők közötti elismerése annak hangsúlyozása helyett, hogy a párizsi békeszerződés nem Szlovákiához, hanem Csehszlovákiához csatolta a Felvidék magyarlakta területeit. Hivatkozni lehetett volna a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, mindkét ország által kért és elfogadott, 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntésben megállapított, az etnikai elveket figyelembe vevő határvonalra, s esetleg nagylelkűen megelégedni a felvidéki magyar nemzetrész széles körű területi autonómiájával. Akkortájt fogalmazta meg az SZDSZ a történelmi tapasztalatoknak fittyet hányó, valóságidegen külpolitikai doktrínáját, miszerint „előlegezzünk bizalmat” szomszédainknak. Szomorú leírni, de Szlovákia függetlenségének és szuverenitásának idő előtti és feltétel nélküli elismerése olyan (viszonzatlan) gesztus volt, amely eme álnaiv, önsorsrontó felfogás paradigmájába illeszkedett.

Azon nem volt mit csodálkozni, hogy a Horn–Kuncze-kormány az említett ­SZDSZ-es megközelítést tette magáévá, s ennek jegyé­ben kötötte meg az érintett közösségek tiltakozása dacára a magyar–szlovák és a magyar–román alapszerződést, ami olyan ismert baloldali tollforgatók rosszallását is kiváltotta, mint Méray Tibor vagy Révész Sándor.

Az Orbán-kormány volt az első, amely a határokon átívelő nemzetegyesítés gondolatával koncepcionális alapzatot teremtett a szűk értelemben vett nemzetpolitikának. (Tág értelemben a nemzetpolitika felöleli a nemzetépítés minden dimenzióját az oktatástól a haderőfejlesztésen át a protekcionista gazdaságpolitikáig.)

Bauer Tamás, aki minden jel szerint időről időre ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy leírja azt az észbontó abszurditást, hogy Trianon igazságos volt, végső soron helyesen dekódolta a státustörvény és a Magyar Állandó Értekezlet mögöttes üzenetét azzal, hogy az egyikben az állampolgárságnak, a másikban az össznemzeti parlamentnek a csíráját fedezte fel. Más kérdés, hogy ő ezt inkább egyfajta politikai feljelentésnek szánta s nem elismerésnek.

A státustörvény politikai lakmuszpapír volt. Az első jogszabály Trianon óta, amely közjogi viszonyt teremtett a magyar állam és a határon kívül élő magyarok között. Elfogadása után egy régi fideszes harcostárs fogalmazta meg zárt körben azt a bonmot-t, amely szerint a törvényt nemzeti konszenzus övezte, magyarán az SZDSZ-t leszámítva minden párt támogatta azt. Nem volt ez a megállapítás teljességgel precíz, de frappáns mivolta tagadhatatlan. Hogy mennyire nem fedte a valóságot, azt bebizonyította a 2002-es választási kampányban az Orbán–Nastase-paktum kapcsán a 23 millió román munkavállaló beözönlésével való MSZP-s riogatás. A Magyar Szocialista Párt soha nem viselkedett nemzeti pártként, legfeljebb egyes gesztusai mutattak nagy ritkán nemzeti irányba.

Ezzel együtt manapság is hallani olyan hangokat, hogy a jobb- és a baloldalnak együtt kellene működnie, hogy sehova nem vezet a szellemi síkú hideg polgárháború. Érdekes lenne meghallgatni, hogy miként képzelnék e jótét lelkek az összefogást a jelen helyzetünket jól modellező egri várostrom idején. Miként tudott volna Dobó István együttműködni a várat feladni akaró Hegedüs Istvánnal? Végighallgatva mindazt, amit az ellenzéki térfélen előadnak az orosz–ukrán háború kapcsán, figyelve, miként döfi hátba a ballib ellenzék nemzetközi porondon ismételten a magyar diplomáciát, most épp a gyermekvédelmi törvény ügyében, olvasva, hogy miket ír az ellenzéki sajtó a Nagy-Magyarország-szimbólum tárgykörében, láthatjuk, hogy e metaforában szemernyi túlzás sincs.

A sokat emlegetett „nemzeti minimum” nem más, mint a nemzet sorsalakításával kapcsolatos azon értékelvek és létparancsok összessége, amelyeket egy adott pillanatban konjunkturális, taktikai okokból a nemzetellenes baloldal sem mer megtagadni. De miután a komolyanvehetőségüket és szavahihetőségüket már eljátszották, s pontosan tudhatjuk róluk, hogy bármit írnak alá, idegen érdekeket képviselnek idegen zsoldban, az is nyilvánvaló, hogy bármikor megtaposnák a közösen elfogadott „nemzeti minimum” elveit, ha érdekeik épp azt diktálnák. Úgy kell felfogni létezésüket, mint elkerülhetetlen rosszat, s úgy kezelni őket, mint szemmel ­tartandó potenciá­lis árulókat, s még véletlenül sem úgy, mint esetleges segítőtársakat a nemzetépítésben.

Az utóbbi száz évben a baloldal fősodra sokféle alakzatot vett fel. De akár polgári radikálisoknak nevezték magukat, akár kommunistáknak, akár szocialistáknak, akár liberálisoknak, közös volt bennük a nemzeti érdekek iránti közömbösség és a kívülről vezéreltség. A nemzeti oldal pozícióinak erősödése a tudatformálásban és a médiatérben azon is lemérhető, hogy sikerült a kimondhatóság határait radikálisan megváltoztatni. Míg a kilencvenes évek első felében hatalmas ribilliót és politikai hisztit keltett, ha egy jobboldali politikus rá mert mutatni arra, hogy a baloldal a magyar nemzeti érdekeket folyamatosan és tervszerűen aknázza alá, addig ma ez közhelynek számít s legfeljebb az álomvilágban élő naiv széplelkek tagadják.

A nemzet „mindennapos népszavazás” – írta a mindkét oldalon tisztelt és idézett Ernest Renan. E gondolathoz annyit tehetünk hozzá, aktualizálva azt a magyar valóság vonatkozásában, hogy akik ma Európa elveszejtésén, a nemzeti létkeretek felszámolásán, a magukat liberálisnak mondók által annyit emlegetett „önálló, racionális döntésre képes individuum” tudati megnyomorításán munkálkodó Brüsszelre szavaz naponta a magyar szuverenitás megőrzésére és szélesítésére törekvő nemzeti oldal ellenében, az egyben Magyarország magyar jellegének megszüntetésére szavaz. Tehát aligha része a nemzetnek renani értelemben. Velük nem lehet bármiféle „nemzeti minimumot” elfogadtatni és betartatni. Így erre törekedni sem érdemes.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Illyés Tibor)