Az viszont, hogy Steinmeier most a szövetségi nagykereszt legmagasabb fokozatával tünteti ki a korábbi kancellárt, azaz főnökét, mégis valamiképpen Merkel (és saját) időszakának a sajátos rehabilitációja. 

A volt CDU-s kancellár a kitüntetés átadását követő beszédében hangsúlyozta, hogy sok és nagyon-nagyon jó tapasztalatot szerzett, és több politikustársának is köszönetet mondott, társainak is, közöttük a mostani bizottsági elnöknek, Ursula von der Leyennek – ami világos gesztus (gesztuskeresés) volt a részéről. Arra is kitért, hogy politikai ellenoldal (e helyütt vélhetően a német baloldalra, az SPD-re és a Zöldekre utalhatott) egyenesen nem élte volna túl a kancellári időszakot.

Merkel hosszú időn át a folytonosságot, a stabilitást testesítette meg Európában, végigvezette a vén kontinenst a 2008-ban kirobbant gazdasági-pénzügyi válság nehéz időszakán, és részben eredményesen vállalta a 2015-ös migrációs válság kezelésének korrekcióját is. 

Bár a kezdeti Willkommenskultur nem megfelelően átgondolt és az ország történelmi bűntudatára is építő menekültpolitikát nyitott meg, és a gyakorlatban mind nehezebben képviselhetővé vált, 2016 tavaszán a német kancellár legalább fel tudta mutatni az Európai Unió és Törökország közötti migrációs megállapodást. 

Merkel kapcsolatot akart Nyugat és Kelet között, ugyanakkor együttműködésre törekedett Donald Trump elnökkel is. Vagyis az Egyesült Államokkal való szövetség mellett határozottan azt kívánta, hogy Németország (és Európa is) a stratégiai kooperáció irányába haladjon Kínával és más fontos, feltörekvő országokkal a kiegyensúlyozott kapcsolatrendszer megteremtése érdekében. 

Ami a német–orosz kapcsolatokat illeti, azok állapota, intenzitása sokszor alapjaiban érintette a kontinens és különösen Közép-Európa biztonságát, politikai és gazdasági helyzetét is, és a hidegháborút követő enyhüléssel, a német újraegyesítés bekövetkezte után Németország és Oroszország egy hosszú távra építkező stratégiai partnerségben működtek együtt. 2014 óta a két ország viszonya egyre feszültebbé vált, ettől függetlenül a két nagyhatalom viszonya századunkban is meghatározó az európai biztonságpolitika és közös gazdasági létezés szempontjából egyaránt.

Ahogy Olaf Scholz hivatalban lévő szociáldemokrata kancellár is előrevetítette, együttműködésre lesz szükség a háború utáni Oroszországgal, így kérdéses, miképpen építhető majd újra a „merkeli örökség”, figyelembe véve ugyanakkor azt is, hogy Németország haszonélvezője volt az 1945 után az USA vezetésével felépített (wilsonizmuson alapuló) nemzetközi rendnek, és annak sajátos liberális dogmatikáját elfogadta, magáévá tették a németek a kül- és belpolitikájukban. 

Ezért terjedt el az a legitim nézet a közgondolkodásban, hogy Merkelre akár mint Euró­pa potenciális sírásójára is tekinthetünk (Fricz Tamás). Egyesek szerint a volt kancellár munkálkodása részben segítette Németországot, hogy el- és leszámoljon a világháborús múltjával, és identitását új alapokra helyezve segítsen megteremteni egyfajta kontinentális politikai, gazdasági stabilitást az Európai Unió­ban. Kérdés, hogy Merkel kívánja-e ezt a „szívességet” egy ­uniós pozíció formájában behajtani vagy éppen aprópénzre váltani.

A szerző alkotmányjogász

Borítókép: Angela Merkel volt német kancellár beszédet mond, miután átvette Frank-Walter Steinmeier német elnöktől a Német Szövetségi Köztársaság érdemrendjének nagykeresztjét Berlinben 2023. április 17-én (Fotó: MTI/EPA/Filip Singer)