Nem mintha nem lenne még húsz és ötven év közötti ukrán férfi, aki meghalhatna vagy megrokkanhatna e háborúban. Az újraválasztására készülő Biden kampánycsapatát nem ez érdekli. Hanem az, hogy az idő a tanulmányban nagyon körültekintő módon le nem írt névnek dolgozik a 2024-es elnökválasztás előtt. A háborúellenes Donald Trumpnak. Biden a télen azt ígérte az ukránoknak, kitart mellettük „amíg csak szükséges”, és ebből csak akkor tud visszatáncolni, ha az ukránok – önként vagy kényszer hatására – beszüntetik a harcot. Mert akkor már nem szükséges. A nyugati közvélemény egyre fáradtabb, és másfél év van még hátra az amerikai elnökválasztásig.
A következő idézetnek nem annyira a tartalma a meghökkentő, hanem az, hogy mikor íródott. „Washington az orosz agresszióra hivatkozva kényszerítette az EU-hoz tartozó vazallusait, hogy járuljanak hozzá az Oroszország ellen alkalmazott kemény szankciókhoz… Ezzel Európa még inkább kiszolgáltatottabbá válik annak a pénzhatalmi világelitnek, amelynek legfőbb eszköze stratégiai céljainak elérésére az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és fegyveres potenciálja… Ha a szemben álló felek nem tanúsítanak önmérsékletet, nem lehet kizárni egy olyan nagyobb háborúnak a kitörését, amely az egész emberi civilizáció pusztulásával járhat.”
Az idézet Drábik János Az ukrán dráma című, 2015-ös könyvéből való. Lehet vitatkozni Drábik egyes megállapításaival – vannak köztük hajmeresztők is –, de megdöbbentő, hogy a 2014-es orosz–ukrán konfliktusról leírtak mennyire időszerűek nyolc évvel később. Legfeljebb valamelyest változtak a szereplők – Zelenszkij akkor még nem bukkant fel, Biden pedig Obama alelnöke volt –, a 2014-es térségi háború pedig 2022-re világpolitikai jelentőséget kapott.
A jelen amerikai külpolitikában nem sok szeretnivalót találni (ha pedig David Pressman nagykövet és a Ruszkik, haza! plakátkampány kíséri, akkor még kevesebbet). Jobboldali szemmel nézve kifejezetten irritáló a nemzeti szuverenitást és a józan önálló gondolkodást is lesöprő agresszív nyomulás, amellyel kapcsolatban már a Kínából hazatérő francia elnök is figyelmeztetett: szövetségesek vagyunk, nem vazallusok! Egy dolog a NATO tagjának lenni és egy másik, hogy nem akarjuk, hogy más – ráadásul a szervezet messze legerősebb tagállama – ránk erőltesse az akaratát.
Baloldaliként is kellemetlen lehet szembesülni egy olyan ország külpolitikájával, amely a világ legerősebb hadseregére és évi 842 milliárd dolláros hadiköltségvetésre támaszkodva Iraktól Líbián át Ukrajnáig gátlástalanul avatkozik be hozzá képest súlytalan országokban a szabadság és a demokrácia végletekig elkoptatott jelszavaira hivatkozva. (Sőt még szerencsénk, hogy nem a saját súlycsoportjával, Kínával kezd ki…) Népeket ugraszt össze népekkel, országokon belül politikai táborokat egymással. Ami amerikai bábáskodás mellett 2014-ben a kijevi Majdanon történt, ahhoz liberálisokat kellett szélsőjobboldaliakkal összeboronálni – ez is adalék lehet Gyöngyösi Márton vendégeskedéséhez Pressmannél.
Akár Ukrajnáról, akár Magyarországról beszélünk, a jelen amerikai külpolitikát csak szélsőliberális globalisták támogathatják, illetve olyasvalakik, akik – például az álcivil NGO-k körében – annak konkrét vagy reménybeli haszonélvezői. Az amerikai nagykövet vajon miért nem a kutya- és macskavédőkkel ápol bensőséges kapcsolatot, pedig az igazán szép civil tevékenység?! Alighanem azért, mert a házi kedvenceknek Washington mérsékelt szerepet szán a Dobrev–Donáth–Gyöngyösi-féle „magyar Majdan” összekovácsolásában.
Pressman nem őrült, de nem is karrierdiplomata. Diplomáciai tapasztalattal rendelkező politikai komisszár. Nagyon tudatosan provokál: érzi, hiába próbálkozik a kormánynál – nem mellesleg, Orbán Viktorhoz nyolc hónapja nem jutott még be, pedig szeretne. Ellenzéki vezetésű városokba járkál, hogy mézesmázosan gyakorolja a közdiplomáciát. A közdiplomácia a Nemzeti Közszolgálati Egyetem meghatározásában a következő: „A propaganda enyhébb formája, a nemzetállamok azon törekvése, hogy más országok támogatását megszerezzék. Gondosan megtervezett kommunikációt igényel.”
De Magyarországba bele fog törni Pressman bicskája. Nálunk stabil a kormány és – háború előtti felmérés szerint – nincs zsigeri oroszellenesség, ellentétben például a lengyelekkel. A szlovákoknál sincs ilyen oroszellenesség, de stabil kormányuk sincs. A miénk a legrosszabb kombináció az amerikaiak szempontjából. A Ruszkik, haza! kampány pedig öngól, a rossz márkázás (bad branding) példája.
Internetes kommentekben és ismerősi körben gyakran felmerül: miért nem utasítja ki a kormány a határvonalakat sorozatosan átlépő Pressmant? Ennek öt oka lehet.
1. Egy ilyen lépés lehetetlen helyzetbe hozná Washingtonban a magyar diplomáciát.
2. Az amerikai kapcsolat visszautasításaként is (félre)értelmezhető lenne, ami az amerikai jobboldalon, a republikánusoknál is ellenérzést válthat ki.
3. A júliusi NATO-csúcs előtt különösen nem indokolt a feszültség gerjesztése.
4. Nincs már olyan messze 2025 januárja, amikor megszűnik Pressman megbízatása.
5. Végül pedig lehet annak haszna, ha önmagával együtt a magyarországi liblingjeit is lejáratja 2026 előtt.
