Talán nem blaszfémia, ha egy közepesen erős szóviccel kezdem. Annál is inkább, mert Ferenc pápa főnökéhez, a Jóistenhez hasonlatosan komoly humorérzékkel rendelkezik. Tehát akkor: egyszülött FIAT. Mert ha már Ferencet szokás a gesztusok pápájának is nevezni, akkor ez gesztus volt a javából, nem üres, inkább szimbolikus. Mély és jellemző. Először nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy őszentsége budapesti látogatása során egy FIAT 500-as gépjárműből száll ki. Aztán elnevettem magam.
Mondhatni derűs lettem. Hogy már megint levett a lábamról. És ez így megy mindig, a beköszönő buona sera óta, töretlenül és rendületlenül. Mert olyan kicsi volt az az autó, oly törékenynek tűnt egyetlenként a hatalmas limuzinok között; annyi mindent jelentett egyszerre és olyan sok gondolatot indított el, hogy bele lehetett szédülni. Na persze, hiszen a világ első számú spirituális vezetőjéről beszélünk, na de akkor is. És lehet okoskodni.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyjából tizenhárommillió forintba kerülő típus. Mint ahogy azt is lehet mondani, hogy a FIAT 500-as újragondolása már nem népautó, ami az olasz gazdasági csodát jelképezi, sokkal inkább egy második jármű ott, ahol megengedhetik maguknak a tulajdonosok. Lehet, csak minek. Kötözködés az élő fával. Abból egyébként volt megint doszt. Ennyi orbitális baromságot már régen olvastam. Az 500-as esetünkben a szerénység, a mértékletesség megnyilvánulása. Az, hogy nem egy harckocsiból szállunk ki, azt is jelenti, hogy nem félünk.
Ja, majd elfelejtettem: Ferenc pápa nem hátul utazott, ahol a „nagy emberek” szoktak, hanem elöl, az úgynevezett anyósülésen. Újabb finom gesztus. Olyasmi, mint menzán enni a többiekkel.
Vagy megmosni egy hajléktalan lábát. Mindez nem didaktikus nevelés, hanem szelíd növelés. Fényesen világít, jól látható, amennyiben van szem a látásra. A belsőre. Francesco azt mondja: legyetek nyitott kapuk! Na, ezzel még lesz meló. Van akkora feladat, mint a legyetek derűsek és a ne féljetek! A kereszténység nem utcabál. Folyamatosan belebukunk. Naponta, percenként. Aztán jó esetben felállunk, majd újra elesünk. Így megy ez. Csodálkozásra viszont nincs okunk.
A tanítványok személyesen megtapasztalhatták Jézust. Ha akarták, megérinthették. És mégis elragadta őket a kétségbeesés, a bizonytalanság, a kishitűség. Néha. Néha meg nem. Bűn és szégyen kéz a kézben, ugye.
De jöjjön hát még egy gesztus. Onnan kezdeném, hogy tele van a fejem mérgező szeméttel. Ráfoghatnám a munkámra (önfelmentés), de ez csak részben lenne igaz. Mindenesetre miközben görgetem az információkat, óhatatlanul beszüremlik az is, hogy kinek az anyósának a nővérének van új melle és miért akkora. Ugyanakkor ha Ferenc pápa nem jön Magyarországra, lehet hogy soha nem tudom meg, ki az a Kardos Mihály atya. Na, ez a mellbevágó. Kardos Mihály atya mindkét lábát amputálni kellett, cukorbetegség miatt. Mehetett volna máshová, de saját elhatározásából a hajléktalanok kórházában él, összes vagyona egy Mária-kép. És derű lakozik benne.
