A nemzeti összetartozás napját a trianoni békeszerződés napján, június 4-én tartjuk. Ilyenkor rendszerint egy régi baráti társaságban összekapaszkodunk, átbeszéljük a múltat és felelevenítjük a trianoni tragédiával kapcsolatos személyes emlékeinket. Kesergünk egy kicsit, hiszen az igazságtalan békediktátum megcsonkította hazánkat területben, népességben és lelkiekben egyaránt. Azonban egyvalamit felerősített minden magyarban, az összetartozás iránti vágyat. 

Az idei emléknap kapcsán, amennyiben megengedik a kedves Olvasók, ezúttal is egy személyes emléket, egy bensőséges Trianon-élményt szeretnék megosztani önökkel. Családi, rokoni kapcsolataim egy része egy borsodi kistelepüléshez, Hódoscsépányhoz köt. Gyerekként, főként amíg édesapám élt, szinte minden nyáron több hetet töltöttünk ebben a kedves kis faluban. Egyik alkalommal, amikor itt nyaraltunk, édesapám elvitt egy idős bácsihoz; figyelmeztetett, hogy ne hangoskodjak, szépen viselkedjek, mert János bácsi – így hívták az öreget – egy igazi veterán, nagyothall és ráadásul egy kicsit háklis is. Arra már nem igazán emlékszem, hogy fűzött-e valamilyen rokoni kapcsolat János bácsihoz, igazán azt sem tudom , hogy édesapám honnan ismerte, de mindenesetre azt mesélte nekem, hogy ő is a gyerekkorában találkozott először az öreggel. Bementünk a takaros kis házába, leültünk a szobában és János bácsi beszélni kezdett. Régi katonatörténeteket elevenített fel, mutatott néhány megsárgult fényképet is, ahol a bajtársaival szerepelt. Én gyerekként érdeklődéssel hallgattam a történeteket, de ami a legjobban felkeltette az érdeklődésemet, az az egész falat beterítő, a történelmi Magyarországot ábrázoló térkép volt. Hiszen akkor nálunk az általános iskolában a falon a mostani Magyarországról készült térkép lógott. Őszinte gyerekként elmondtam János bácsinak, hogy bizony ez a nagy térkép nem jó, mert az iskolában a térképtartóra akasztott Magyarország domborzata és vizei térképen hazánk mérete sokkal kisebb. 

Hogy jobban átérezzem Trianon tragédiáját és fájdalmát, felolvasta Padányi Viktor szívbe markoló visszaemlékezését, amely mind a mai napig végigkíséri az életemet:

„Tíz órakor növénytanóra kezdődött. Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig…, és akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: »A Magyar Szent Korona országainak politikai térképe«, és felakasztotta a térképállványra. […]

Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est« [elvégeztetett].

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra, és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagy-Magyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4. péntek.”

Tátott szájjal hallgattam az öreget, akinek párás lett a tekintette, amikor hazánk megcsonkításáról beszélt. Én soha nem láttam olyat, hogy egy felnőtt, idős ember sírva fakadt, amikor a szülőföldje szóba került. Teljesen a hatása alá kerültem és én is sírni kezdtem. János bácsi megsimogatta a fejemet és annyit mondott:

– Ne sírj, fiam. Adok neked valamit, amire nagyon vigyázz, soha ne add oda senkinek. Majd odacsoszogott a régi fiókos szekrényéhez, és a legalsó fiókból elővett egy kis dobozkát, amit a kezembe adott. Én óvatosan levettem a tetejét, és egy piros bársonyba csomagolt, fából készült kis ereklyét találtam benne, amire az volt írva, hogy 

Alatta pedig volt egy kis amulett, amiben valóban porszemek voltak. Nagyon meghatódtam, ki sem akartam adni a kezemből ezt a csodálatos ajándékot. Elbúcsúztunk János bácsitól, de sajnos a következő nyáron már hiába szerettem volna elújságolni neki, hogy milyen szép és becses helyre került az ajándéka, itt hagyott minket. 

Nekem ez volt az első, felkavaró Trianon-élményem. Természetesen a mai napig az íróasztalom fölött ott van a kis ereklye, benne 63 vármegye porszemével. De ami ennél is fontosabb, örökre megjegyeztem, mit is jelent Trianon és mit jelent a hazaszeretet. Amikor egy kicsit is elbizonytalanodom, csak felnézek az ereklyére, és magam előtt látom János bácsi könnybe lábadt szemét, azonnal tudom, hogy mi a helyes út. A nemzeti összetartozás napjához közeledve pedig mindig elolvasom Padányi Viktor megható sorait, amit először János bácsitól hallottam.

Felemelt fejjel és büszkén, hiszen magyar vagyok, magyarnak születtem.

Borítókép: A János bácsitól kapott nemzeti ereklye (Fotó: A szerző felvétele)

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője