„Tíz órakor növénytanóra kezdődött. Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig…, és akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: »A Magyar Szent Korona országainak politikai térképe«, és felakasztotta a térképállványra. […]

Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est« [elvégeztetett].

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra, és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagy-Magyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4. péntek.”

Tátott szájjal hallgattam az öreget, akinek párás lett a tekintette, amikor hazánk megcsonkításáról beszélt. Én soha nem láttam olyat, hogy egy felnőtt, idős ember sírva fakadt, amikor a szülőföldje szóba került. Teljesen a hatása alá kerültem és én is sírni kezdtem. János bácsi megsimogatta a fejemet és annyit mondott:

– Ne sírj, fiam. Adok neked valamit, amire nagyon vigyázz, soha ne add oda senkinek. Majd odacsoszogott a régi fiókos szekrényéhez, és a legalsó fiókból elővett egy kis dobozkát, amit a kezembe adott. Én óvatosan levettem a tetejét, és egy piros bársonyba csomagolt, fából készült kis ereklyét találtam benne, amire az volt írva, hogy 

Alatta pedig volt egy kis amulett, amiben valóban porszemek voltak. Nagyon meghatódtam, ki sem akartam adni a kezemből ezt a csodálatos ajándékot. Elbúcsúztunk János bácsitól, de sajnos a következő nyáron már hiába szerettem volna elújságolni neki, hogy milyen szép és becses helyre került az ajándéka, itt hagyott minket. 

Nekem ez volt az első, felkavaró Trianon-élményem. Természetesen a mai napig az íróasztalom fölött ott van a kis ereklye, benne 63 vármegye porszemével. De ami ennél is fontosabb, örökre megjegyeztem, mit is jelent Trianon és mit jelent a hazaszeretet. Amikor egy kicsit is elbizonytalanodom, csak felnézek az ereklyére, és magam előtt látom János bácsi könnybe lábadt szemét, azonnal tudom, hogy mi a helyes út. A nemzeti összetartozás napjához közeledve pedig mindig elolvasom Padányi Viktor megható sorait, amit először János bácsitól hallottam.

Felemelt fejjel és büszkén, hiszen magyar vagyok, magyarnak születtem.

Borítókép: A János bácsitól kapott nemzeti ereklye (Fotó: A szerző felvétele)

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője