A közeljövő sötét Franciaországában egy rendőrségi intézkedés egy párizsi külvárosi negyedben tragédiába torkollik. Az egyik csapdába csalt rendőr elveszti a hidegvérét, és válogatás nélkül tüzet nyit. Az iszlamista gettó lángra lobban, amibe az egész város beleremeg. Városról városra terjed tovább a tűz, a köztársaság darabjaira hullik. A rendőröket, a bűnözőket, a terroristákat, az állami vezetőket, az újságírókat és az átlagpolgárokat egyaránt maga alá temeti a káosz. Az áram- és vízszolgáltatás gyorsan megszűnik, az élelmiszerkészletek kimerülnek, nincs többé közrend, kommunikáció, szállítás és orvosi ellátás. A káosz eléri a vidéket, a társadalom széthullik, és a városok az erőszak, a fosztogatók, és hatalmas tűzvészek áldozatául esnek. Mindentől megfosztva és magukra utalva a polgároknak fel kell készülniük, hogy szembeszálljanak a pusztítással.
Ismerős valahonnan? Nem, nem a hírekből. A fenti szöveg Laurent Obertone Gerilla – Franciaország végnapjai című regényének hátlapjáról származik. A könyv ennél persze sokkal izgalmasabb, igazi nyári, kétéjszakás kaland. A leírt események a francia hírszerzés lehallgatásain, felderítésein és előrejelzésein alapulnak. Kétévnyi, szakszolgálatok tagjaitól, valamint terror- és katasztrófa-szakértőktől történő információgyűjtés után az Utoya (a Breivik-ügy) és A francia mechanikus narancs szerzője megírta a művet, „azoknak, akik nem értik”. 2019-et írtunk ekkor. Egy évvel később jelent meg a saga második kötete, a Gerilla – Barbárok ideje.
A folytatás minden tekintetben felülmúlja az egyébként erős kezdést. Itt már nincs többé állam, Franciaország összeomlott, a téboly eluralgott, a párizsi kerületeket kalifátusok tartják ellenőrzésük alatt, az elsődleges célpont a fehér lakosság.
Ha valaki (a két kötet elolvasása után is) úgy vélné, hogy Obertone neonáci, a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető, blablabla, akkor tényleg forduljon szakemberhez, amíg nem késő. És valaki kölcsönadhatná a példányait Macronnak.
A Gerilla magyarországi megjelenése után már írtam róla, de nem keresem elő, az már történelem, Európa sietősebben rohan bele önnön vesztébe, mint valaha. 2023-at írunk. Ezért aztán nem fogok itt trianonozni (azt nem mondom, hogy nem, nem, soha, de most éppen nem) vagy egyéb módon kárörvendeni, az meg napnál világosabb, hogy a jelen franciaországi helyzet a borzalmas vérengzésekkel tarkított, gyarmatosításnak nevezett ipari méretű rablássorozat következménye, azt is inkább csak lágyan érinteném, hogy az azt követő kollektív és túltolt lelkiismeret-furdalásnak szintén. Esetünkben a jelen érdekelne. Hogy feláll-e végre legalább néhány magát liberálisnak gondoló értelmiségi, és közli-e némi (valódi) lelkiismeret-furdalással az elcsukló hangjában, hogy madames et monsieurs, ezt el tetszettünk b…szni. Az öngyűlöletünkből (és ki tudja még, miből) fakadó tudatzavarunk következménye, hogy most itt tartunk.
Sok pénzt kaptunk azért, hogy gyengítsük az államot, és hogy annak többséget alkotó polgárai ne merjék kimondani, amit valójában gondolnak, és hogy a haza a polgárháború szélén tántorog. Mert mintha gyújtogatnának, fosztogatnának, lincselnének, csonkítanának éppen, és nem először. És mi most bocsánatot kérünk mindenkitől.
Apropó, polgárháború! Mathieu Bock-Coté kanadai esszéista azt írja a Le Figaróban megjelent rendkívül érdekes cikkében, hogy téves az a közvélekedés, amely szerint polgárháború robbant ki Franciaországban, a helyzet ennél sokkal súlyosabb. Szerinte Párizs és több nagyváros egyszerűen ostrom alá került, és ezt a tömeges bevándorlás és a vele járó demográfiai változások okozták. Mert
egy polgárháborút ugyanazok az emberek élik meg, és megosztja a családokat, szétszakítja a közösségeket és mindenekelőtt ideológiai szenvedély hajtja, ez a fő karaktere. Viszont a jelenlegi eseményeket pont azok idézték elő, akik nem hisznek abban, hogy ugyanahhoz a néphez tartoznak.
Pontosnak tűnik. Különösen, ha hozzátesszük, hogy (egyelőre) nagyvárosok kifosztása zajlik, az ország számára elveszett „fiatalok”, „fiúk” az élcsapat, akiket a progresszív szociológia még mindig úgy ábrázol, mint a posztkoloniális Franciaország mártírjait, holott kábítószer-kereskedők, iszlamisták vagy egyszerre mindkettők, akik a nők folyamatos molesztálása után elérkezettnek látták az időt egy újabb hódításra.
Ez van most. És hogy milyen messzire kerültünk attól, amit néhány évvel ezelőtt sokan úgy gondoltunk, hogy a multikulti a kulturális sokszínűséget hozza majd magával, és hogy a befogadás szigorúan és csakis keresztényi cselekedet, erkölcsi kötelesség, az egyszerűen döbbenetes.
