Polgármesterre támadnak, megsebesítve a feleségét és a gyerekeit, gyújtogatnak, fosztogatnak – egy hete nézzük e képeket annak a Párizsnak a környékéről, amelyet egykor a fény városaként emlegettünk. Ma akkor világít ott bármi is, ha éppen ég: négy éve a Notre-Dame, ma pedig a felgyújtott autók az éjszakában vagy az egyik uszoda, amelyet már a 2024-es nyári játékokra építettek. Egyébként a sötétség az úr, fizikai­lag és mentálisan. Már mintegy háromezer vandál fiatal kezén kattant a bilincs.

Eközben Macron elnök – mint a francia sajtó idézte – „mélyen elgondolkodik” a történtekről, hogy „megértse az okokat”, amelyek az erőszakhoz vezettek. Mintha legalábbis egy külföldi filozófiaprofesszor lenne, aki csak a Louvre-t jött megnézni, nem pedig annak az államnak a vezetője, amelynek intézményeit éppen szétverik a migráns huligánok. Rá­adásul viszonylag egyszerű a magyarázat, csak a több évtized köntörfalazás és a migrációs probléma egyre nagyobbra duzzasztása, valamint a bevándorlásellenes Nemzeti Front és szavazóinak lerasszistázása után nyilván nehéz gyors önvizsgálatot tartani.

– Nem az állam dolga megoldani a problémát, hogy egy tizenkét éves gyerek felgyújt egy iskolát – mondja Gérald Darmanin francia belügyminiszter. Ez csak részben – az egyes gyerek esetében – igaz. A gyerek ugyanis közismerten tünethordozó, ezúttal egy beteg társadalomé. Mindenki frusztrált, élén a rendőrrel, hogy vagy megölik a no-go zónában, vagy felelősségre vonja utóbb a belső ellenőrzés. „Ez a negyed az ő kerületük volt. Egy rettegett kerület, a város legfélelmetesebbje, talán az egész országé. A zsaruk már tudták idefelé jövet, a panelházak tetejét nézve, hogy itt mocskos dolgok történnek” – amikor pár éve először vehettük kézbe Laurent Obertone disztópiáját, a Gerillát, akkor szórakoztató nyári olvasmánynak tűnt. Idén nyáron nem az.