Ennél is fontosabb, hogy 

 már csak azért is, mert a csehszlovákiai kommunista diktatúra addigi óvatos prágai reformjai nyomán a csehek által ugyancsak leszorított szlovák lelkesedés is fellobbant – a szó szoros értelmében is, amennyiben több településen ­harcias magyarellenes jelszavakat skandáló fáklyás felvonulásokat tartottak a tót atyafiak.

A Hír TV 2018. augusztus 21-én sugározta a rendkívül fontos Piros rózsa című dokumentumfilmet, amely napvilágra hozta az önsorsrontó bűntudatkeltés által elfedett tényeket: a magyar honvédek, bár a riadó idején nem tudták, hová viszik őket és mi vár ott rájuk, rögvest megtalálták a szót felvidéki véreikkel. Kissé tán édeskés és közhelyes, de bizony barátságok, sőt szerelmek szövődtek azokban a hónapokban, míg a magyar bakák ott állomásoztak. Még olyan katona is akadt, aki ott, akkor ismerte meg későbbi feleségét. Nem volt ugyanis időben messze a harminc évvel korábbi első bécsi döntés, mely a trianoni békediktátumot négyhatalmi nemzetközi védnökséggel igazságos etnikai határ meghúzásával orvosolta.

Bizony 1968-ban is tengernyi faluban a remény és a bizalom jeleként lobogtak a házakon az addig féltve rejtegetett piros-fehér-zöld zászlók, sokan könnyezve borultak a magyar katonák nyakába, és akadtak olyanok az idősebbek között, akik lelkesen elindultak, hogy újra kitűzzék az 1938-as határt. Ne feledjük, hogy felvidéki testvéreink osztályrésze már az első csehszlovák uralom idején is kegyetlen elnyomatás volt, 1945-ben pedig a szabadkőműves diktátor, Edvard Benes kiadta a magyarokat és a németeket kollektíven bűnösnek minősítő és jogfosztó dekrétumait, aminek alapján százezreket semmiztek ki vagyonukból és űztek el szülőföldjükről. És azt se feledjük, hogy 

Igen, ötvenöt évvel ezelőtt a magyar hadsereget idegen akarat kényszerítette kétes kimenetelű vállalkozásba – de a mi láthatárunknak nem kell Prágáig terjednie. Az a csehek ügye. A mi ügyünk a Felvidék, amit – tudatosítsuk magunkban ezt is augusztus huszadikai nemzeti ünnepünk előestéjén – Szent István királyunk az egész Magyarország többi részével együtt ajánlott a Szűzanya oltalmába.

Igen, tudjuk, hogy itt és most nincs lehetőség az 1947-ben további három falu: Oroszvár, Dunacsúny és Horvátjárfalu, vagyis az úgynevezett pozsonyi hídfő elragadásával súlyosbított trianoni gazemberség végső orvoslására, handabandázni, „feszedezni” nincs értelme. De ettől még szent kötelességünk hittel hinni az igazságban, várni és türelemmel építkezni, dolgozni jövőbeli érvényesítéséért, ahogy a zsidó nép sem szűnt meg kétezer éven át hinni és cselekedni azért, hogy egyszer újra legyen Izrael. Belül tudnunk kell, hogy száz év után nekünk sincs okunk, és az ősök és a jövendő nemzedékek iránti felelősség tudatában jogunk sincs lemondani önmagunkról, mindannyiunkról. Mert az becstelenség.

Ennek fényében tudatosítanunk kell magunkban, hogy

 A szégyent viselje a gyáva és szolgalelkű hazaáruló Kádár-rezsim, mely – akárcsak dicstelen elődje, az 1919-ben győztes felvidéki hadjárat után a felszabadított országrészt feladó és ezzel a hősies véráldozatot hiábavalóvá tevő Kun Béla – pisszenni sem mert a nemzeti érdek érvényesítéséért. Pedig ha csak fikarcnyi nemzeti érzés és kevéske bátorság szorult volna az internacionalista vörös diktatúra magyarországi vezetőibe, a kényszerű részvételt megpróbálhatták volna a magyar ügy előnyére fordítani.

Talán – talán! – 1968-ban is elérhető lett volna igazságos, etnikai alapú határkiigazítás, és hazatérhettek volna színmagyar területek. Ehelyett végül az 1954-től 1960-ig prágai elvtársai által börtönbe zárt magyarfaló szlovák soviniszta Gustáv Husák, a tavaly elhunyt Duray Miklós és a magyarügy más bátor harcosainak kegyetlen üldözője lett Csehszlovákia mindenható ura. Illékony remény volt 1968-ban az a két hónap, de magyar szemszögből mégiscsak remény. És ha tanulunk belőle a jövőnek, akkor nem volt hiábavaló.

Borítókép: A Varsói Szerződés 1968. augusztusi csehszlovákiai intervenciója során a prágai civil tüntetők több helyen összecsaptak a megszálló csapatokkal (Fotó: AFP)