Fájdalmas tyúkszem a történelmi érzékenység

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde kiválóra sikeredett, ezt már csak az általa keltett kisebb diplomáciai vihar alapján is állíthatjuk. Ismeretes a szólás: Kiabál, mint akinek a tyúkszemére hágtak. Ez a fájdalmas tyúkszem pedig a történelmi érzékenység. Az első, kevésbé diplomatikus megszólalások pedig a legfájóbb történelmi traumákat teszik egyértelművé.

A sort a csehek nyitották. Petr Fiala és Vít Rakušan megszólalását együtt idézzük fel. A cseh belügyminiszter szerint népe végleg szakított az opportunizmussal, és immár „konstruktivitás- és értékalapon” működik együtt az Európai Unióval. Az értékalap ebben az esetben európaritást jelent, a konstruktivitás pedig azt az árukapcsolást, miszerint a csehek immár a támogatásokért cserébe „nyugati „észszerűséget” (háborút, illegális migrációt és LMBTQ-aktivizmust) is hajlandók átvenni.

Ezekben a megszólalásokban az a történelmi érzékenység fáj, miszerint a cseheket mindenki a közép- (vagy köztes-) európai térség kibekkelőművészeiként, a románokhoz hasonló átállóművészeiként tartja számon. A cseh frusztráció oka, hogy folyamatosan a győztesek közé kerültek, pedig az egyébként vesztes fehér-hegyi (1620) csata óta egyetlen dicső történelmi tettet sem tudtak felmutatni. A Monarchia ipari kapacitásainak hatvan százalékát is ők örökölték meg. Ennek ára a rájuk osztott hajbókoló birodalmi szolgaszerep elvállalása volt.

Ahogy a Bach-korszakbeli vicc hangzik: Sorold fel a kerületi főhivatal huszárjait! – Steilmann elnök, Brünninger tanácsos, Macelka írnok, Prohaska ajtónálló-hivatalszolga… Jaroslav Hašek és Jiŕi Menzel népéről mégis nehezen hisszük el a belső önalávetést. A Švejk ugyanis, ha helyesen értelmezzük, egyfajta szembenézési, megküzdési kísérlet az alibiző, opportunista nagy háborús cseh mentalitással, ahol a „teljesen idióta derék katona” a mindenkori legnormálisabb. Menzel filmjei, a Sörgyári capriccio, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, az Őfelsége pincére voltam és a Pacsirták cérnaszálon pedig a történelemérzet cseh esszenciája a Monarchiától a kommunizmusig.

További Vélemény híreink

Sebastian Kurz a tusványosi beszédről: Igaza van Orbán Viktornak!

Orbán Viktor szerint a román külügy demarsában az szerepelt, hogy ne legyen szó Romániában nem létező közigazgatási egységekről. A magyar miniszterelnök sejtése szerint itt valószínűleg Erdélyről és Székelyföldről lehetett szó. Csak az ezzel a probléma, hogy a magyarok soha nem állították, hogy ezek román területi egységek lennének.

Most arról szót se ejtsünk, hogy a nem igazán magyar befolyás alatt született gyulafehérvári nyilatkozat így szól: „Melyen Erdély, Bánság, Partium és Máramaros vidékeinek képviselői vesznek részt, kimondja az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával.” Mondjuk, erről román oldalról az alábbiak miatt is szeretnek inkább elfeledkezni: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.”

A gyulafehérvári városi múzeumban – amely 2015-ös ottjártamkor méltatlanul félrevetve állt az Egyesülési Emlékhely árnyékában – a XIX. századi teremben Románia szomszédságában az „Ausztriai Birodalom” volt ábrázolva, olyan narancssárga területfestéssel, amelyen Bécsig egyetlen helynév sem szerepelt. Elgondolkodtam azon, a XIX. századnak vajon melyik időpillanatát ábrázolhatja ez a térkép? Az 1859-ben szinkronba hozott választással elkezdett folyamat 1862-ben hozta létre az Egyesült Fejedelemségeket, amely államalakulatot csak 1881-től hívják hivatalosan Romániának, egészen pontosan akkori formájában Román Királyságnak.

Egyszerűen nincs olyan történelmi időpillanat, amelyben jogosult lenne így ábrázolni a helyzetet. Ugyanis az 1860-as októberi diploma már korábban helyreállította a hagyományos erdélyi közigazgatási egységeket. A hét-hét vármegyét, székely, illetve szász székeket; az utóbbiak szervezetét összefogó Szász Universitast, illetve Székelyföldet és az öt vidéket, Kővárt, Fogarast, Besztercét, Hátszeget és Brassót (a Barcaságot). 1876-ban pedig ezeket Budapestről szervezték egységes megyerendszerbe. Ilyen körülmények között azért jólesik történészi lelkemnek, hogy a román külügyi kérés szerint akkor a románok számára is ismerős az a történelmi helyzet, hogy Ó-Románia és Bécs között a XIX. században csak volt még némi néven nevezhető, „csekély relevanciájú” entitás: többek között Székelyföld, Erdély, Budapest is.

További Vélemény híreink

Még mindig Orbán Viktor beszédével vannak elfoglalva szomszédaink

A szlovák külügyminisztérium közleménye a duplafenekes történelemhamisítás iskolapéldája. Ha az érdekük úgy kívánja, ők az Uhorsko (Hungarus) Királyság Mađarskóval, a mai értelemben vett Csonka-Magyarországgal egyenjogú jogutódai. Amikor azonban a nemzetiségi kérdés népszövetségi vitái zajlottak, a „csehszlovákok” a jogfolytonossági kártyát gond nélkül a magyarok kárára játszották ki, a Lex Apponyit a brutális, elnyomó, erőszakos magyarosítás iskolapéldájának nevezve.

Azt hiszem, mi, magyarok ma megelégednénk azzal, ha a szomszéd utódállamok a Lex Apponyi tükörfordítását bevezetnék olyan benne szereplő kitételekkel, miszerint „gondoskodni kell róla, hogy az iskolákban továbbra is [sic!] a tanulók anyanyelvén tudó tanerők alkalmaztassanak”, illetve „az államnyelvet [csupán] olyan szintig kelljen az iskolákban tanítani, hogy a nem magyar nyelvű [sic!] elemi iskolák végzős tanulói az államnyelven szóban és írásban a mindennapi életben el tudjanak igazodni” vagy hogy „a feltételt nem teljesítő iskolák államsegélyük megvonásával büntettessenek”.

Mindez ugyanis azt jelentette: 1) változatlanul érvényben maradtak az elemi iskolai közoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII., valamint a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott 1868. évi XLIV. törvénycikkek pozitív kisebbségi intézkedései, minek következtében vegyes lakosságú területeken még a magyar tannyelvű elemi iskolákban is hivatalos tanítási segédnyelvként (valójában valós tannyelvként) szerepelhetett a nemzetiségi nyelv. 2)

A mindennapi életben elvárt alapfokú szóbeli és írásbeli magyar nyelvtudás annyit jelentett, hogy eligazítást tudjon kérni, be tudjon mutatkozni, értelmezni tudjon neki mondott magyar számokat, szükség esetén azokat le is tudja írni, magyar helynévvel és nyelven megtudjon címezni egy postai borítékot, el tudja énekelni magyarul a Himnuszt és a Szózatot, de ezeket is csak felmenő rendszerben, mert korábban ennyi elvárás sem élt a kisebbségiekkel szemben. 3)

Hogy a „kimeneti elégtelen magyarnyelv-tudás” szabályszegésként szankcionálható lett – tény, ahogy az is, hogy az államsegély-visszatartás egyáltalán nem egyenlő súlyú az iskolabezárással vagy -elvétellel, a Szlovákiában mai napig érvényben tartott, sőt alkalmazott Benes-dekrétumi állampolgárság-megvonásokról, a földrablásokról nem is beszélve.

Sajátos módon a mai szomszéd nemzeti-utódállami érvelésnek a Párizs környéki békék adnak egyfajta alapot, de azt is olyan módon, hogy ettől az érvtől a fal adja a másik pofont.

A saint-germaini, illetve a trianoni békeszerződésbe is bekerült ugyanis az a passzus, miszerint az aláíró államok jóvátétel fizetésével tartoznak a szövetséges (antant) hatalmaknak az általuk az Osztrák–Magyar Monarchiából megszerzett (sic!) területek arányában. Ha a szlovák külügyminisztérium magyarázatot vár „az elszakított országrészekre”, akkor kerestesse csak nyugodtan elő ezt a dokumentumot.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

Borítókép: 2023. július 22. Orbán Viktor kormányfő előadást tart a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)