Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde kiválóra sikeredett, ezt már csak az általa keltett kisebb diplomáciai vihar alapján is állíthatjuk. Ismeretes a szólás: Kiabál, mint akinek a tyúkszemére hágtak. Ez a fájdalmas tyúkszem pedig a történelmi érzékenység. Az első, kevésbé diplomatikus megszólalások pedig a legfájóbb történelmi traumákat teszik egyértelművé.
A sort a csehek nyitották. Petr Fiala és Vít Rakušan megszólalását együtt idézzük fel. A cseh belügyminiszter szerint népe végleg szakított az opportunizmussal, és immár „konstruktivitás- és értékalapon” működik együtt az Európai Unióval. Az értékalap ebben az esetben európaritást jelent, a konstruktivitás pedig azt az árukapcsolást, miszerint a csehek immár a támogatásokért cserébe „nyugati „észszerűséget” (háborút, illegális migrációt és LMBTQ-aktivizmust) is hajlandók átvenni.
Ezekben a megszólalásokban az a történelmi érzékenység fáj, miszerint a cseheket mindenki a közép- (vagy köztes-) európai térség kibekkelőművészeiként, a románokhoz hasonló átállóművészeiként tartja számon. A cseh frusztráció oka, hogy folyamatosan a győztesek közé kerültek, pedig az egyébként vesztes fehér-hegyi (1620) csata óta egyetlen dicső történelmi tettet sem tudtak felmutatni. A Monarchia ipari kapacitásainak hatvan százalékát is ők örökölték meg. Ennek ára a rájuk osztott hajbókoló birodalmi szolgaszerep elvállalása volt.
Ahogy a Bach-korszakbeli vicc hangzik: Sorold fel a kerületi főhivatal huszárjait! – Steilmann elnök, Brünninger tanácsos, Macelka írnok, Prohaska ajtónálló-hivatalszolga… Jaroslav Hašek és Jiŕi Menzel népéről mégis nehezen hisszük el a belső önalávetést. A Švejk ugyanis, ha helyesen értelmezzük, egyfajta szembenézési, megküzdési kísérlet az alibiző, opportunista nagy háborús cseh mentalitással, ahol a „teljesen idióta derék katona” a mindenkori legnormálisabb. Menzel filmjei, a Sörgyári capriccio, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, az Őfelsége pincére voltam és a Pacsirták cérnaszálon pedig a történelemérzet cseh esszenciája a Monarchiától a kommunizmusig.
