Most arról szót se ejtsünk, hogy a nem igazán magyar befolyás alatt született gyulafehérvári nyilatkozat így szól: „Melyen Erdély, Bánság, Partium és Máramaros vidékeinek képviselői vesznek részt, kimondja az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával.” Mondjuk, erről román oldalról az alábbiak miatt is szeretnek inkább elfeledkezni: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.”

A gyulafehérvári városi múzeumban – amely 2015-ös ottjártamkor méltatlanul félrevetve állt az Egyesülési Emlékhely árnyékában – a XIX. századi teremben Románia szomszédságában az „Ausztriai Birodalom” volt ábrázolva, olyan narancssárga területfestéssel, amelyen Bécsig egyetlen helynév sem szerepelt. Elgondolkodtam azon, a XIX. századnak vajon melyik időpillanatát ábrázolhatja ez a térkép? Az 1859-ben szinkronba hozott választással elkezdett folyamat 1862-ben hozta létre az Egyesült Fejedelemségeket, amely államalakulatot csak 1881-től hívják hivatalosan Romániának, egészen pontosan akkori formájában Román Királyságnak.

Egyszerűen nincs olyan történelmi időpillanat, amelyben jogosult lenne így ábrázolni a helyzetet. Ugyanis az 1860-as októberi diploma már korábban helyreállította a hagyományos erdélyi közigazgatási egységeket. A hét-hét vármegyét, székely, illetve szász székeket; az utóbbiak szervezetét összefogó Szász Universitast, illetve Székelyföldet és az öt vidéket, Kővárt, Fogarast, Besztercét, Hátszeget és Brassót (a Barcaságot). 1876-ban pedig ezeket Budapestről szervezték egységes megyerendszerbe. Ilyen körülmények között azért jólesik történészi lelkemnek, hogy a román külügyi kérés szerint akkor a románok számára is ismerős az a történelmi helyzet, hogy Ó-Románia és Bécs között a XIX. században csak volt még némi néven nevezhető, „csekély relevanciájú” entitás: többek között Székelyföld, Erdély, Budapest is.

Azt hiszem, mi, magyarok ma megelégednénk azzal, ha a szomszéd utódállamok a Lex Apponyi tükörfordítását bevezetnék olyan benne szereplő kitételekkel, miszerint „gondoskodni kell róla, hogy az iskolákban továbbra is [sic!] a tanulók anyanyelvén tudó tanerők alkalmaztassanak”, illetve „az államnyelvet [csupán] olyan szintig kelljen az iskolákban tanítani, hogy a nem magyar nyelvű [sic!] elemi iskolák végzős tanulói az államnyelven szóban és írásban a mindennapi életben el tudjanak igazodni” vagy hogy „a feltételt nem teljesítő iskolák államsegélyük megvonásával büntettessenek”.

Mindez ugyanis azt jelentette: 1) változatlanul érvényben maradtak az elemi iskolai közoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII., valamint a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott 1868. évi XLIV. törvénycikkek pozitív kisebbségi intézkedései, minek következtében vegyes lakosságú területeken még a magyar tannyelvű elemi iskolákban is hivatalos tanítási segédnyelvként (valójában valós tannyelvként) szerepelhetett a nemzetiségi nyelv. 2) 

A mindennapi életben elvárt alapfokú szóbeli és írásbeli magyar nyelvtudás annyit jelentett, hogy eligazítást tudjon kérni, be tudjon mutatkozni, értelmezni tudjon neki mondott magyar számokat, szükség esetén azokat le is tudja írni, magyar helynévvel és nyelven megtudjon címezni egy postai borítékot, el tudja énekelni magyarul a Himnuszt és a Szózatot, de ezeket is csak felmenő rendszerben, mert korábban ennyi elvárás sem élt a kisebbségiekkel szemben. 3) 

Hogy a „kimeneti elégtelen magyarnyelv-tudás” szabályszegésként szankcionálható lett – tény, ahogy az is, hogy az államsegély-visszatartás egyáltalán nem egyenlő súlyú az iskolabezárással vagy -elvétellel, a Szlovákiában mai napig érvényben tartott, sőt alkalmazott Benes-dekrétumi állampolgárság-megvonásokról, a földrablásokról nem is beszélve.

Sajátos módon a mai szomszéd nemzeti-utódállami érvelésnek a Párizs környéki békék adnak egyfajta alapot, de azt is olyan módon, hogy ettől az érvtől a fal adja a másik pofont.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

Borítókép: 2023. július 22. Orbán Viktor kormányfő előadást tart a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)