Több mint egy hete újabb bomba robbant a hazai nyilvánosságban, ami nem véletlen történt, egy előre kalkulálható, kódolt folyamat része. Ez a kód nem más, mint a XX. század második felében egyeduralkodóvá vált liberális ideológia dogmatikája. Ennek megnyilvánulásaként lehet értelmezni Kőszeg Ferenc egykori SZDSZ-alapító mondatait, amelyekkel az újmarxista videós csatornán, a Partizánon a pedofíliát relativizálta és mentegette.
Az interjúban boncolgatott kérdéskör 2009-re nyúlik vissza, amikor Kőszeg Ferencnek megjelent egy írása a Magyar Narancsban. A tizennégy évvel ezelőtti cikkben úgy fogalmazott: „Az Amerikából világszerte szétterjedt újprüdéria, miután a homoszexualitást már nem illik üldöznie, pedofíliát hörögve vesz üldözőbe minden erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot felnőtt és gyerek között.”
Tehát a liberális politikus-jogvédő már 2009-ben relativizálta a pedofíliát, ami figyelemre méltó, mivel akkoriban még a nyugati társadalmakban sem voltak mindennaposak az újabb szexuális „forradalom” képviselőinek, az úgynevezett genderideológia és az LMBTQ-betűsorral rejtjelezett szexuális devianciák lobbicsoportjainak a kampányakciói. Másrészt azért is érdekes Kőszeg 2009-es kijelentése, mert éppen az igazolja, hogy egy régóta zajló, tudatosan felépített folyamattal állunk szemben.
Arról, hogy a liberális ideológia nemzetközi korifeusai mennyire célirányosan rombolnak, számos tudományos igényű tanulmány és könyv született. Ezek között találjuk a néhai magyar filozófus, Molnár Tamás 1993-ban megjelent remekművét. A liberális hegemónia című kötetben a tudós azt elemezte, hogy a liberalizmus megjelenése az elmúlt századokban eszközként szolgált az állam és az egyház hatalmának gyengítésében, és a civil társadalom egyes csoportjainak szétválasztásához, vagyis a hagyományos közösségek és kötelékek szétzilálásához.
„Nem lesz haszontalan, ha tovább foglalkozunk a szétválasztással, mely a történelem egyik legnagyobb fordulata, mert megosztotta a szakralitást, és úgyszólván megszüntette tényleges működését. A szétválasztást a leválasztott egységek fellazítása követte, már a társadalmi különbségek kiegyenlítése reményében. A marxista osztályharc végeredményben nem más, mint túlhajszolt és kegyetlenül keresztülvitt változata a régi intézmények alkotóelemeikre redukálását kimondó liberális elvnek.” Ezt követően rátért a család intézménye elleni merényletre, amely már az 1990-es évek elején is érzékelhető volt.
„A negyedik nagy intézmény, a család is átesik ezen a szétválasztáson, mert a civil társadalom megtesz minden tőle telhetőt, hogy azt a másik kettőtől elkülönítse, azután az uralkodó ideológiának behódolt érdekcsoporttá tegye. Valójában a család és az egyház szélválasztása a liberális laicizációs folyamat tetőpontja. A család lerombolásának állomásait ki lehet olvasni a bomlasztó hatású törvények sorozatából, melyek pártolják a feminizmust, az abortuszt, a béranya alkalmazását, a homoszexuálisok közti házasságot, az ilyen új »párok« gyerek-örökbefogadását, az eutanáziát; sőt már a vérfertőzést is, mely bizonyos esetekben a törvényszékre és a jogalkotásba is bekerül. A folyamat ismét csak klasszikus: elültetik a család kebelén belül a konfliktust – az anya vagy a gyerekek a »phallokrata« családatya ellen –, de már előtte a bizalmatlanságot, a megosztottságot, a szexualizációt, mely gyanakvást szít. Ezeket a családellenes törvényeket és gyakorlatokat változatlanul az egyéni szabadságjog legitimizálja, fittyet hányva az egyéb jogokra: a családjogra, az általános jogra, a természetjogra.” A filozófus szerint ilyen az a stratégia, amely a liberális logikából fakad, ahol az egyén bőségesen el van látva „jogokkal”, csak éppen megfosztják a természetes támaszaitól.
Ez az alattomos stratégia érhető tetten a „szexuális kisebbségek” jogkiterjesztésének jelszavával zajló szisztematikus rombolásban is. Ugyanis szó sincs joghiányról, minden embernek joga van úgy és azzal élni, ahogy és akivel akar. A szivárványos lobbi szándékosan összemossa az egyéni és közösségi szabadságjogok kérdését olyan speciális jogintézményekkel, amilyen a házasság vagy a gyermekvállalás, illetve gyermeknevelés, örökbefogadás joga. Utóbbiak azért nem tartozhatnak az egyetemes állampolgári jogok körébe, mert a házasságot egy férfi és egy nő kapcsolatának hivatalos megerősítésére találták ki. Az is tény, hogy nem képes gyereket világra hozni egy azonos nemű személyekből álló „pár”.
Mindez – bármennyire is tiltakoznak az ilyen párhuzamok felvetése ellen a liberális értelmiségiek, és a szivárványos szervezetek – szorosan kapcsolódik a napokban kirobbant botrány, a pedofíliát mentegető Kőszeg-interjúhoz. Amikor például a gyermekek örökbefogadásának jogát követelik az azonos nemű párok számára, gyakorlatilag a pedofília határára érnek, ahonnan már csak egy apró lépés a gyerek áldozattá válása. Nem tagadható ugyanis az a tény, hogy a homoszexuális emberek körében jóval elterjedtebb a fiatalkorúak, vagy akár tizennégy év alattiak iránti vonzódás.
De ami mindennél fontosabb kérdés, és amit soha nem tesznek fel liberális jogvédők: Mi a helyzet az örökbe fogadott gyerekek jogával? A gyerekeket kész tények elé lehet állítani, rá lehet őket kényszeríteni arra, hogy két apával vagy két anyával nőjenek fel, akik közül egyébként egyik sem a valódi szülő? Döbbenetes az a felelőtlenség, amivel kiszolgáltatnának döntésképtelen gyerekeket azért, hogy természetellenes szexuális irányultságú embereknek kiélhessék gyereknevelési vágyaikat, amitől egyébként saját magukat fosztották meg.
Itt ismét idézem Molnár Tamást, aki tűpontosan rávilágított a liberalizmus hamisságára.
„Következésképp a liberális ideológia saját első számú alapelve szerint cselekszik, vagyis egyetlen értéket ismer csak el, a szabadságot, mely nyilvánvalóan üres érték, mivel saját tartalmának jóságától vagy gonoszságától függ. Tehát az »emberi jogok«, melyekkel a liberalizmus mint legjelentősebb vívmányával dicsekszik, valamiféle csalétek, mert az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést: jogok mihez?”
Ezek után, ha bármikor bárki mentegetni próbál pedofilokat vagy követeli a gyermekek kiszolgáltatását homoszexuális pároknak az örökbefogadás mint emberi jog címén, akkor mindig tegyük fel ezt a kérdést: jogok mihez?
Veszélyes dolog újabb és újabb engedményt adni, akár hallgatólagosan is elfogadni olyan nézeteket, amelyek tagadják a valóságot, a normalitást. Az elmúlt évtizedek eseményei azt igazolják, hogy a liberális rombolásnak nincs határa, nem fognak megállni, a következő lépés a pedofília elismerése lesz. A végső cél a család megfosztása a hagyományoktól, a transzcendens értékektől és kizárólag anyagelvű, piackonform érdekcsoporttá silányítása.
Nekünk, normális, családszerető magyar embereknek viszont egészen más terveink vannak. Az üres, semmit sem jelentő liberális szlogenek helyett valódi értékeink vannak, a természet törvényeit tiszteljük, az anyagi világ mellett a lélek és a tudat valóságát is elismerő emberi közösségek tagjaiként.
A történelem nem ért véget, a liberalizmus viszont igazolta, hogy pusztán egy ideológiai zsákutca.
Borítókép: Kőszeg Ferenc beszédet tart (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
