Tegyünk fel néhány alapvető kérdést, mielőtt rátérünk a lényegre.

Közszereplő-e a miniszterelnök fia, Orbán Gáspár, a Magyar Honvédség századosa?

Nem, nem közszereplő.

Van-e a miniszterelnök fiának bármilyen ráhatása a magyarországi politikára?

Nem, nincs neki.

Szokás-e nyilvánosan tárgyalni egy ország katonai lépéseit, különösen, ha azok kifejezetten veszélyesek lehetnek?

Nem, nem szokás.

Veszélyes, avagy veszélyes lehet-e a csádi misszió?

Igen, az vagy azzá válhat.

A nyilvánosságra tartozik-e, hogy egy ilyen katonai misszióban kik vesznek részt?

Nem, ez semmilyen körülmények között sem tartozik a nyilvánosságra.

Jelenthet-e akár nemzetbiztonsági kockázatot, ha a miniszterelnök fia egy veszélyes vagy veszélyessé válható katonai misszió tagja?

Igen, ez nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthet.

Van-e ma a világban olyan terrorista, iszlamista szervezet, vagy más, egyéb hatalom, ország, amelyiknek érdekében állhat, hogy a miniszterelnök fiát elrabolja, s így zsarolja a magyar miniszterelnököt, például migrációs vagy háborús ügyekben?

Igen, sajnos ma a világban van ilyen szervezet és/vagy ország.

Előfordulhat-e, hogy a Magyar Honvédség egyik századosa pusztán azért kerül(het) valakik célkeresztjébe, csak azért akarhatják például megölni, mert történetesen a magyar miniszterelnök fia?

Igen, ma sajnos létezhetnek ilyen szervezetek, országok, titkosszolgálatok vagy akár csak magányos elmeháborodottak.

Nos, ezek voltak a felteendő kérdések.

Természetesen ezeket a kérdéseket nem kellene feltenni, amennyiben a becsület, a tisztesség, a felelősségérzet, a puszta emberi jóérzés minimumával rendelkező emberekkel és/vagy újságírókkal állnánk szemben.

De esetünkben ilyenek nincsenek sehol.

És akkor lássuk miről és kikről van szó.

Az elmúlt hetekben elöntötte az internetet a legújabb kori magyar história legundorítóbb, legocsmányabb szennye, most tényleg a szó szoros értelmében kiöntött a reterát, és ezek az alakok boldogan lubickoltak benne. Történt ugyanis, hogy ezerszám osztották meg és kommentálták azt a ki tudja ki/kik által útjára bocsájtott „hírt”, miszerint Orbán Gáspár, a magyar miniszterelnök fia meghalt, csak „titkolják”. S aztán ezt a „hírt” látták el a megfelelő és ezek lelkéből felfakadó kommentárokkal, s küldözgették tovább mindenkinek ezek a... ezek a... ezek a nem tudom micsodák. Csak én több tucat ilyen feleslegesen létező fehérjehalmazt tiltottam le, s nem tudtam másra gondolni, mint arra, vajon milyen érzés lehet szülőként ilyesmiket olvasni a gyermekedről.

Igen. Erre, azt hiszem, nincsenek szavak.

Miképpen azokra sincsenek, akik ezt útjára indították, s azokra sem, akik aztán hetekig ezen élvezkedtek, akik terjesztették, kommentálták, akik tapsikoltak hozzá.

Még belegondolni is rémisztő, kicsodák-micsodák után fogja meg az ember a kilincset.

S miután nem maradt abba ez az iszonyat, az illetékes miniszter közölte a nyilvánossággal, hogy a miniszterelnök fia köszöni, jól van, parancsot teljesít, és a csádi misszió előkészítésében vesz részt.

Hinné az ember, ezzel vége a szennynek.

Naivitás.

Mert azonnal megérkezett a „független-objektív” sajtó, és rárepült a témára. Kezdte a Direkt36 – ki más kezdte volna, mint ez a feltehetőleg különböző idegen titkosszolgálatokhoz bekötött, hazaáruló pöcegödör –, és tapicskolva, könyékig turkálva a semmiben megírták, hogy ők már napokkal ezelőtt „azonosították” a „bujkáló” Orbán Gáspárt, aki maszkban ment végig Csádban a folyosón.

És ezután átszakadt a gát, hiszen csak erre vártak. S ahogy ez ilyenkor lenni szokott, jött az összes többi, lelketlen, nyomorult gazemberekből álló „szerkesztőség”, kidugták vigyorgó pofájukat a pöcéből, és azóta habosítják, dagasztják a semmit. 24.hu, 444, HVG, hang.hu stb. – egymásra licitálva ordítanak a miniszterelnök „rejtőzködő” fiáról. És a sor végén feltűnik a DK-közvetlen, Nyugati Fény című bűzlő szardarab, és felteszi az i-re a pontot, imigyen:

Hát persze...

Tehát legyen világos: heteken át arról értekeznek a legsötétebb, legocsmányabb sarkaiban az internetnek, hogy a miniszterelnök fia halott, csak titokban tartják a halálát. Majd, amikor cáfolat érkezik, akkor immár a „hivatalos” ellenzéki „sajtóban” elindul a csámcsogás arról, hogy a miniszterelnök fia „bujkál”.

Ezekkel élünk egy országban. Ami nekünk a hazánk, ezeknek a nyomorult, feleslegesen létező gazembereknek pedig az ideiglenes tartózkodási helyük.

Ezt ne felejtsék el soha, ez mindig jusson eszükbe, ha döntési helyzetben vannak. És forgassák haszonnal Mályusz Elemér Vörös Emigráció című kötetét. Ugyanis ezekről szól. Ezek itt élnek, velünk, azóta is...

Borítókép forrása: Index/Ministère de la Défense Nationale du Tchad