Ungváry Krisztián mintha élvezné a botrányhős szerepkörét. Midőn kiderült róla, hogy SA-egyenruhát adott el az interneten, azt is elárulta a nagyérdeműnek, hogy egész gyűjteménye van német egyenruhákból s hogy Adolf Hitler szerepét is eljátszotta 1988-ban. Az sem éppen egy konszolidált polgári értelmiségi magatartás, ha gyűlölködő fanatikusokkal közösen vörös fejjel fütyül valaki a miniszterelnök ünnepi beszéde közben.
Nemrég azzal került a jobb sorsra érdemes történész reflektorfénybe, hogy olyan minősíthetetlen támadást indított a nemzeti oldal talán legnagyobb hatású véleményformálója, Bayer Zsolt ellen, amitől még mértékadó baloldali értelmiségiek is rendre elhatárolódtak.
Ennek szellemi és erkölcsi dimenzióiról Szentesi Zöldi László és Ágoston Balázs már mindent leírt. Az esethez a magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy annyi sikeresélye volt Ungváry karaktergyilkossági kísérletének, mint az Élet és Irodalomnak, amikor többrészes cikksorozatban próbálták Lovas Istvánt erkölcsileg tönkretenni: a magyar újságíró-fejedelem nimbuszát meg sem érintette az ügy.
A méltatlan támadás kapcsán Ungváry megannyi interjút adott, ezek egyikében a Trianon-kérdés is előkerült „alternatív megközelítésben”, szokás szerint a tények, féligazságok sajátos, következtetésében hamis elegyét nyújtva.
A baloldal Trianon-narratívája sosem volt tényszerű és korrekt. Alapmotívumát mindig is az képezte, hogy mi, magyarok hoztuk a bajt magunkra, mert nem bántunk megfelelően a kisebbségeinkkel. Ezt az álérvet egyébként már Szekfű Gyula is cáfolta az Állam és nemzet című gyűjteményes kötetének egyik írásában,
rávilágítva, hogy az akkori Európában (midőn például Franciaországban a legbrutálisabb asszimilációs politikát folytatták) a Deák–Eötvös-féle nemzetiségi törvény, az 1868. évi XLIV. törvénycikk példamutatóan kisebbségbarátnak számított. Tegyük hozzá, messze demokratikusabb volt mind a törvényi keret, mind a gyakorlat a trianoni utódállamok mindenkori kisebbségpolitikájánál.
S mindig akadtak, akik tovább mentek, mint például Bauer Tamás, aki időről időre azzal áll elő, hogy Trianon igazságos volt. Eme állítás annyira képtelen, hogy vitára sem ingerel, minden tiszteletünk Harrach Gáboré, aki ennek ellenére felvette a kesztyűt, és Járulékos veszteség – Trianon igazságos vagy igazságtalan voltáról című írásában (Magyar Nemzet, 2011. július 2.) darabokra szedte a baueri érvelést.
A túlteljesítő provokátorok közé tartozik Ungváry Krisztián is, aki Trianon diktátumjellegét azzal vonja kétségbe, hogy nem teljesült a szomszéd országok minden igénye. Pontosan fel is sorolja, milyen arcátlan követelésekkel álltak elő a szerbek, a románok, a csehek, illetve a szlovákok. Ezek egyébként jól dokumentált, közismert tények, Magyarországból szinte semmi nem maradt volna, ha a vérszemet kapott területrablók maximális igényei alapján húzzák meg a nyugati nagyhatalmak az új határokat.
Igen, Trianon lehetett volna rosszabb, de ezt kompromisszumnak nevezni, mint teszi azt Ungváry, több mint eufemizmus – ez tényferdítés, magát magyarnak mondó embertől pedig a Stockholm-szindróma gyanúját felvető lelki probléma. Kompromisszum lehetett volna az etnikai határvonal meghúzására való törekvés, aminek eredményeképpen nagyjából a Horthy-korszak revíziós sikerei utáni 1941-es Magyarország rajzolódhatott volna ki.
Az pedig egyenesen észveszejtő, hogy bő száz évvel az országunkat feldaraboló békeparancs aláírása után akad magyarul beszélő ember, aki tagadja annak diktátumjellegét, aminek semmi köze ahhoz, hogy milyen mértékben teljesültek a szomszéd országok követelései.
A diktátumjelleg abból adódik, hogy egy nagy részben megszállt, lényegében védekezésképtelen országra kényszerítették rá a győztes nagyhatalmak a maguk elképzelését, ami éles ellentétben állt a népek önrendelkezési jogával.
Annak érzékeltetésére, hogy miként viszonyult a szóban forgó békeszerződés az értékelvekhez, hadd idézzem Alkonyi László borszakírót, aki a csángók boráról írott eszmefuttatásában a következőket fogalmazta meg:
Míg Trianon előtt Erdélyben a román oktatás magasabb színvonalon állt, mint Óromániában, s a román iskolákban az is gondot okozott, hogy a magyar nyelvet legalább tantárgyként oktassák, addig a mi moldvai csángóinknak a magyar iskoláikért, a magyar miséikért egyaránt kemény és állhatatos harcot kellett folytatniuk. Amíg a románság küzdött erdélyi testvéreiért, addig a magyarok alig tudtak moldvai véreikről. Ha a békeszerződések az igazságról, az igazságosságról, a kisebbségek elnyomásának enyhítéséről szólnának, bizonyosan nem Erdély hovatartozásáról, inkább Moldva északnyugati területeinek Magyarországhoz csatolásáról vitatkoztak volna Trianonban.
Ungváry a Monarchia népeinek szaporodási rátájára hivatkozva azt állítja, hogy nem lett volna egyben tartható a történelmi Magyarország. Ezzel szemben nem nehéz belátni, hogy magyar impérium alatt azok az asszimilációs folyamatok, melyek eredményeképpen olyan, masszív magyar többségű városokban, mint Kassa, Nagybánya vagy Arad, nemzettársaink részaránya tíz százalékra vagy az alá esett, fordított előjellel mentek volna végbe, és ma akár negyvenmilliós, zömmel magyar lakossággal bíró középhatalom lehetne hazánk.
Legmellbeverőbb Ungvárynak a média által legtöbbet idézett gondolatmenete, miszerint nem jártunk rosszul Trianonnal, hiszen a fejletlenebb területeinket csatolták el. Példát is hoz, miszerint ez olyan, „mintha Budapestről levágnák Kelet-Magyarországot. A budapesti adófizető sokkal jobban járna”.
Ez cinikus, abszurd, nem mellesleg ténybelileg is cáfolható gondolatmenet. Tagadhatja-e bárki, hogy az integer Magyarország egy jól működő, felívelő pályán levő gazdasági egység volt, amivel mindenki jobban járt anyagi szempontból, mint a szétdarabolással?
E sorokat olvasva Göncz Árpád emlékezetes kijelentése jut eszembe, amit apám, Borbély Imre tett közkinccsé a Harc a nemzet érdekében című kötetének Tóth Károly Antal által készített életútinterjújában.
Személyesen is megéltem, hogy Göncz Árpádnak megvolt az érzéke ahhoz, hogy mosolyogva, kedélyesen szúrja lelken a nemzetben gondolkodó magyar embereket.
Amikor 1998-ban az akkor még Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége delegációját fogadta köztársasági elnökként az Országgyűlés épületében, azzal kezdte a világ magyarságának címzett mondandóját, hogy nem szereti a „-ság-ség”-re végződő fogalmakat. Vagyis a magyarság közösségként felfogása ellen emelte fel a szavát.
Lássuk, mint mondott az RMDSZ delegációjának a kilencvenes évek elején:
„A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád ezután. Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele. Különben egyedül volt. És akkor pár szót beszélt minden delegációtaggal. Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A beszélgetőpartnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza. Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel.
»Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.«
T. K. A.: (döbbenten) Ezt mondta… Göncz Árpád.
B. I.: Göncz Árpád. És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.
Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult:
»Akkor ez nem kerül a protokollba.«
És röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva megkérdezte:
»Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?«
Engem is megkérdezett.
»Én nem ígérek önnek semmit«
– mondtam.
Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol meg nem jelent.”
Igen, így állunk.
A XX. század elején az akkori baloldal a szabadkőművességgel karöltve ránk hozta az ország szétdarabolását, a kommunisták igyekeztek az egészet kitörölni a közemlékezetből, míg a Bauer- és Ungváry-féle balliberálisok megpróbálják megmagyarázni nekünk azt, hogy mindez igazságos volt, sőt jól is jártunk vele. Talán még köszönettel is tartozunk!
S ezek az emberek nevezik kirekesztőnek azt, aki meg meri állapítani mindezek alapján, hogy ők nem képezik részét a magyar nemzet érzelmi szolidaritáson (is) alapuló közösségének.
Borítókép: Ungváry Krisztián (Forrás: YouTube)
