Ungváry Krisztián mintha élvezné a botrányhős szerepkörét. Midőn kiderült róla, hogy SA-egyenruhát adott el az interneten, azt is elárulta a nagyérdeműnek, hogy egész gyűjteménye van német egyenruhákból s hogy Adolf Hitler szerepét is eljátszotta 1988-ban. Az sem éppen egy konszolidált polgári értelmiségi magatartás, ha gyűlölködő fanatikusokkal közösen vörös fejjel fütyül valaki a miniszterelnök ünnepi beszéde közben.
Nemrég azzal került a jobb sorsra érdemes történész reflektorfénybe, hogy olyan minősíthetetlen támadást indított a nemzeti oldal talán legnagyobb hatású véleményformálója, Bayer Zsolt ellen, amitől még mértékadó baloldali értelmiségiek is rendre elhatárolódtak.
Ennek szellemi és erkölcsi dimenzióiról Szentesi Zöldi László és Ágoston Balázs már mindent leírt. Az esethez a magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy annyi sikeresélye volt Ungváry karaktergyilkossági kísérletének, mint az Élet és Irodalomnak, amikor többrészes cikksorozatban próbálták Lovas Istvánt erkölcsileg tönkretenni: a magyar újságíró-fejedelem nimbuszát meg sem érintette az ügy.
A méltatlan támadás kapcsán Ungváry megannyi interjút adott, ezek egyikében a Trianon-kérdés is előkerült „alternatív megközelítésben”, szokás szerint a tények, féligazságok sajátos, következtetésében hamis elegyét nyújtva.
A baloldal Trianon-narratívája sosem volt tényszerű és korrekt. Alapmotívumát mindig is az képezte, hogy mi, magyarok hoztuk a bajt magunkra, mert nem bántunk megfelelően a kisebbségeinkkel. Ezt az álérvet egyébként már Szekfű Gyula is cáfolta az Állam és nemzet című gyűjteményes kötetének egyik írásában,
rávilágítva, hogy az akkori Európában (midőn például Franciaországban a legbrutálisabb asszimilációs politikát folytatták) a Deák–Eötvös-féle nemzetiségi törvény, az 1868. évi XLIV. törvénycikk példamutatóan kisebbségbarátnak számított. Tegyük hozzá, messze demokratikusabb volt mind a törvényi keret, mind a gyakorlat a trianoni utódállamok mindenkori kisebbségpolitikájánál.
S mindig akadtak, akik tovább mentek, mint például Bauer Tamás, aki időről időre azzal áll elő, hogy Trianon igazságos volt. Eme állítás annyira képtelen, hogy vitára sem ingerel, minden tiszteletünk Harrach Gáboré, aki ennek ellenére felvette a kesztyűt, és Járulékos veszteség – Trianon igazságos vagy igazságtalan voltáról című írásában (Magyar Nemzet, 2011. július 2.) darabokra szedte a baueri érvelést.
A túlteljesítő provokátorok közé tartozik Ungváry Krisztián is, aki Trianon diktátumjellegét azzal vonja kétségbe, hogy nem teljesült a szomszéd országok minden igénye. Pontosan fel is sorolja, milyen arcátlan követelésekkel álltak elő a szerbek, a románok, a csehek, illetve a szlovákok. Ezek egyébként jól dokumentált, közismert tények, Magyarországból szinte semmi nem maradt volna, ha a vérszemet kapott területrablók maximális igényei alapján húzzák meg a nyugati nagyhatalmak az új határokat.
Igen, Trianon lehetett volna rosszabb, de ezt kompromisszumnak nevezni, mint teszi azt Ungváry, több mint eufemizmus – ez tényferdítés, magát magyarnak mondó embertől pedig a Stockholm-szindróma gyanúját felvető lelki probléma. Kompromisszum lehetett volna az etnikai határvonal meghúzására való törekvés, aminek eredményeképpen nagyjából a Horthy-korszak revíziós sikerei utáni 1941-es Magyarország rajzolódhatott volna ki.
