Köszönjük meg Trianont?

A baloldal hamis narratívája szerint mi, magyarok hoztuk a bajt magunkra.

Trianon ungváry krisztián Göncz Árpád magyar nemzet baloldali ellenzék 2024. 02. 15. 4:40

Az pedig egyenesen észveszejtő, hogy bő száz évvel az országunkat feldaraboló békeparancs aláírása után akad magyarul beszélő ember, aki tagadja annak diktátumjellegét, aminek semmi köze ahhoz, hogy milyen mértékben teljesültek a szomszéd országok követelései.

A diktátumjelleg abból adódik, hogy egy nagy részben megszállt, lényegében védekezésképtelen országra kényszerítették rá a győztes nagyhatalmak a maguk elképzelését, ami éles ellentétben állt a népek önrendelkezési jogával.

Annak érzékeltetésére, hogy miként viszonyult a szóban forgó békeszerződés az értékelvekhez, hadd idézzem Alkonyi László borszakírót, aki a csángók boráról írott eszmefuttatásában a következőket fogalmazta meg:

Míg Trianon előtt Erdélyben a román oktatás magasabb színvonalon állt, mint Óromániában, s a román iskolákban az is gondot okozott, hogy a magyar nyelvet legalább tantárgyként oktassák, addig a mi moldvai csángóinknak a magyar iskoláikért, a magyar miséikért egyaránt kemény és állhatatos harcot kellett folytatniuk. Amíg a románság küzdött erdélyi testvéreiért, addig a magyarok alig tudtak moldvai véreikről. Ha a békeszerződések az igazságról, az igazságosságról, a kisebbségek elnyomásának enyhítéséről szólnának, bizonyosan nem Erdély hovatartozásáról, inkább Moldva északnyugati területeinek Magyarországhoz csatolásáról vitatkoztak volna Trianonban.

Ungváry a Monarchia népeinek szaporodási rátájára hivatkozva azt állítja, hogy nem lett volna egyben tartható a történelmi Magyarország. Ezzel szemben nem nehéz belátni, hogy magyar impérium alatt azok az asszimilációs folyamatok, melyek eredményeképpen olyan, masszív magyar többségű városokban, mint Kassa, Nagybánya vagy Arad, nemzettársaink részaránya tíz százalékra vagy az alá esett, fordított előjellel mentek volna végbe, és ma akár negyvenmilliós, zömmel magyar lakossággal bíró középhatalom lehetne hazánk.

Legmellbeverőbb Ungvárynak a média által legtöbbet idézett gondolatmenete, miszerint nem jártunk rosszul Trianonnal, hiszen a fejletlenebb területeinket csatolták el. Példát is hoz, miszerint ez olyan, „mintha Budapestről levágnák Kelet-Magyarországot. A budapesti adófizető sokkal jobban járna”.

Ez cinikus, abszurd, nem mellesleg ténybelileg is cáfolható gondolatmenet. Tagadhatja-e bárki, hogy az integer Magyarország egy jól működő, felívelő pályán levő gazdasági egység volt, amivel mindenki jobban járt anyagi szempontból, mint a szétdarabolással?
E sorokat olvasva Göncz Árpád emlékezetes kijelentése jut eszembe, amit apám, Borbély Imre tett közkinccsé a Harc a nemzet érdekében című kötetének Tóth Károly Antal által készített életútinterjújában.

Személyesen is megéltem, hogy Göncz Árpádnak megvolt az érzéke ahhoz, hogy mosolyogva, kedélyesen szúrja lelken a nemzetben gondolkodó magyar embereket.

Amikor 1998-ban az akkor még Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége delegációját fogadta köztársasági elnökként az Országgyűlés épületében, azzal kezdte a világ magyarságának címzett mondandóját, hogy nem szereti a „-ság-ség”-re végződő fogalmakat. Vagyis a magyarság közösségként felfogása ellen emelte fel a szavát.

Lássuk, mint mondott az RMDSZ delegációjának a kilencvenes évek elején:
„A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád ezután. Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele. Különben egyedül volt. És akkor pár szót beszélt minden delegációtaggal. Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A beszélgetőpartnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza. Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel.

»Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.«

T. K. A.: (döbbenten) Ezt mondta… Göncz Árpád.
B. I.: Göncz Árpád. És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.
Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult:

»Akkor ez nem kerül a protokollba.«

És röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva megkérdezte:

»Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?«

Engem is megkérdezett.

»Én nem ígérek önnek semmit«

– mondtam.
Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol meg nem jelent.”

Igen, így állunk.

A XX. század elején az akkori baloldal a szabadkőművességgel karöltve ránk hozta az ország szétdarabolását, a kommunisták igyekeztek az egészet kitörölni a közemlékezetből, míg a Bauer- és Ungváry-féle balliberálisok megpróbálják megmagyarázni nekünk azt, hogy mindez igazságos volt, sőt jól is jártunk vele. Talán még köszönettel is tartozunk!

S ezek az emberek nevezik kirekesztőnek azt, aki meg meri állapítani mindezek alapján, hogy ők nem képezik részét a magyar nemzet érzelmi szolidaritáson (is) alapuló közösségének.

Borítókép: Ungváry Krisztián (Forrás: YouTube)