S ott élt vele egy csimasz, egy pondró, aki azt mondta neki, ennek a nőnek bírta ezt mondani első gyerekük megszületése után, hogy 

„mi van, nem bírsz összerakni egy normális magyar mondatot? Nem jártál nyelvtanórára? Szövegértési problémáid vannak?”

S amikor Judit sírva fakadt, ezt tette hozzá: „Sírjál, majd elmegy a tejed.”

Aztán meg titokban felvette a beszélgetéseit a feleségével.

Ismerjük ezt a típust. Egon Friedell is ismerte, így írt róla:

„Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd – kezdetben csakugyan ez volt –, községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó, és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”

Igen, így. S persze Karinthy is ismerte ezt a típust, csak ő szelíden és humorral írta meg, s úgy nevezte, a Steinmann, a jó tanuló. A Steinmannokból lesznek rosszabb esetben a diktátorok. Akik zsarnokságukat rendes viszonyok között a házaséletben élnék ki. Egészen eddig ez is abban élte ki. Volt felesége, áldozata most mondta el ennek a pokolnak a részleteit. És most, éppen most döntött úgy a mi Steinmannunk, hogy Robespierre akar lenni.

Már csak az a kérdés, hagyjuk-e, hogy belőlünk a jakobinus Franciaország legyen.

Nézem ezt a nagyszerű nőt. Néha elsírja magát, de erőt vesz magán. Megszabadult. Volt hozzá ereje. Ehhez is volt.

A jakobinusok pedig most őt kérik számon. A jakobinusok, akik eddig minden, még a legképtelenebb állításoknak is azonnal hitelt adtak, akik halálba kergettek színházi rendezőt, akik eltüntettek a szakmából másik színházi rendezőt és zseniális filmrendezőt (Megáll az idő), akik készpénznek vették, hogy a volt amerikai elnök húsz vagy harminc éve egy New York-i nagyáruház női fehérneműosztályának próbafülkéjében fényes nappal megerőszakolt egy nőt, ezek a jakobinusok most számon kérik Varga Juditot, bizonyítékokat követelnek tőle, és vigyorgó emojikkal árasztják el a tragédiáját. És mindebből logikusan következően előre felmentik a Steinmannjukat, a Robespierre-jüket, hiszen vért akarnak látni, vért akarnak inni, alig várják, hogy ocsmány, beteg lelkük főterén működésbe lépjen a guillotine. És Maximillian Steinmann ott áll szánalmas, nyomorult, felesleges élete vérmosta fokán, és önelégülten vigyorog. Most úgy érzi végre, hogy pondróból pillangó lett – pedig dehogy. Maradt és marad az, ami mindig is volt: egy gyáva, ócska, undorító, szar alak. Aki soha, egyetlen pillanatig sem érdemelte meg azt a nőt, akit megpróbált tönkre tenni.

És még ez, a tönkre tevés sem sikerült neki. Pedig ez lett volna élete főműve.

Drága Judit, veled vagyunk. Számíthatsz ránk.

S üzenjük a jakobinusoknak: nekik sem fog sikerülni. Soha.