A lengyel példa persze azoknak a tiltakozóknak se jutott eszébe, akik a közszolgálati műsorszolgáltató tervezett reformjának hírére tüntetéseket szerveztek Pozsonyban. Az egyik szervező, Michal Šimečka, a nagyon „haladó” Progresszív Szlovákia nevű párt vezetője például kijelentette, hogy minden autokrata ilyen szabályok szerint játszik, mindent uralni és ellenőrizni akar.
Tusk nevét azonban ő sem említette.
A pozsonyi demonstrálók hangoztatták, hogy a közmédia megreformálása sérti a médiaszabadságról szóló uniós törvényt. Az ő hangjukra azonnal felfigyelt a szelektív hallású Európai Parlament (EP), és sietve vitát rendezett a szlovák jogállamiságról és médiaszabadságról. A vitában Hidvéghi Balázs, a Fidesz EP-képviselője is felszólalt. Kijelentette, hogy sem az EP, sem az Európai Bizottság nem felsőbbrendű hatóságok, és tiszteletben kell tartaniuk a népek szuverenitását.
Hidvéghinek igaza volt, hiszen a többségnek jogos igénye az, hogy az általa megválasztott kormányzat és a közszolgálati médiumok között harmonikus legyen a viszony.
Balliberális hangadók gyakran érvelnek a közmédia függetlensége mellett. Idősebb polgártársaink talán emlékeznek arra, hogy az 1990-es, első demokratikus önkormányzati választások előtt Antall József miniszterelnök felvett beszédét nem adta le a Magyar Televízió. A döntést Hankiss Elemér, a köztévé frissen kinevezett, függetlennek mondott, nemzeti elkötelezettséggel viszont csak kismértékben vádolható elnöke hozta. A beszédet végül 1993. december 18-án, Antall József temetése napján adta le a televízió.
A felháborító eset összefüggött a rendszerváltozás nyomán kibontakozott médiaháborúval, s azzal, hogy az írott és az elektronikus sajtó túlnyomó többsége a balliberális erők kezében volt. Az akkori „független” médiaelnökök (Hankiss és Gombár) az ugyancsak „független” köztársasági elnök (Göncz) hathatós támogatásával sokáig provokálták az Antall-kormányt és a konzervatív gondolkodású publikumot. A tévé- és a rádióelnök − a köztársasági elnök védőszárnyai alatt − csupán a „független” magyar ellenzék tetszését tudták kivívni, a magyar kormányzatét és a legtöbb választóét viszont még véletlenül sem.
A nyugati „demokráciák” többségében a fősodratú médiumok és a közösségi tartalomszolgáltatók kőkemény balliberális irányítás alatt állnak. Ebben a közegben minden talpalatti helyért küzdenie kell a nemzeti erőknek. Hidvéghi Balázs a vitában jó okkal fogalmazott így: „Mi Közép-Európában nagyon keményen harcoltunk azért, hogy visszaszerezzük szabadságunkat, és hogy saját magunk dönthessünk a jövőnkről. Nem hagyjuk, hogy ezt elvegyék tőlünk.
Elvárom önöktől, hogy tartsák tiszteletben a szlovák nép és a szlovák kormány döntését!”
A magyar EP-képviselő hozzátette: „a szlovák nép világos döntést hozott. A kampány során minden nézőpont és vélemény elhangzott, és végül a szlovákok egyértelműen döntöttek. Az lehetséges, hogy néhányuknak nem tetszik a szlovákok döntése, de ez teljesen irreleváns”. Valóban az.
A szerző író, újságíró
