Az öngólok Európa-bajnoksága

Hogy milyen volt az Eb? A legtöbben röviden és tömören a nyomdafestéket talán még ma sem tűrő hárombetűs, négykarakteres szavunkkal felelnének a kérdésre. Hogy miért? Négy és fél héten át a labdarúgó Európa-bajnokság ugyan így is kitöltötte a mindennapjainkat, uralta a híreket – legfeljebb a kánikula, Orbán Viktor békemissziója, Magyar Péter roadshow-ja és a Donald Trump elleni merénylet rúgott labdába mellette –, a többség mégis úgy értékeli, hogy – nem kerülgetem tovább a forró kását – sz…r volt az Eb. Dacára annak, hogy a Spanyolország–Anglia döntő második félideje mentette a menthetőt.

Pláne az idősebbek, a negyven pluszosok fanyalognak, akik még képesek végignézni egy meccset úgy, hogy közben nem posztolnak ezerrel és nem sorozatfüggők, mert ők még a futball, a sport, nem pedig a hollywoodi és a közösségi médiás olvasztótégely rabjai. Véletlenül sem az ifjakat akarom bántani, fiatalon nekem is imponált „a kor nem érdem, hanem állapot” duma. A technológiai fejlődésnek, a globalizmusnak, a kulturális önfeladásnak legalábbis itt, Európában nem lehet gátat szabni, gyerekeinknek ez jutott, nekik ebben a miliőben kell érvényesülniük. És meglelni azt, mitől is szép a labdarúgás, a sport, hiszen futball és sport nélkül szinte elviselhetetlen az élet…

Sajnos azt nehezen értik meg, hogy mi, idősebbek miért panaszkodunk. A fiataloké a világ, de nekünk is van valamink, ami nekik nincs. Tapasztalatunk. Tudom, ez így gáz, ezért jobb, ha úgy fogalmazok: összehasonlítási alapunk. Ami – sajnos – kor kérdése.

Több generációval együtt én még úgy nőttem fel, hogy a labdarúgásban a válogatott a csúcs, a világ- és az Európa-bajnokság pedig a csúcsok csúcsa. A válogatottban ugyanis a legjobbak gyűlnek össze. Egy csapatban Nyilasi és Törőcsik, Úristen…! De ugyanez jellemezte valamennyi országot.

Nem is lehetett kérdés, hogy a Pelé-féle brazil válogatott erősebb volt bármelyik brazil klubcsapatnál, de ugyanezt elmondhattuk bármelyik európai együttesről, Rummenigge német, Platini francia, Rossi olasz vagy éppen a nemzeti mezben rendre balszerencsés Keegan angol válogatottjáról. Talán Maradona Argentínája volt az egyetlen kivétel, mert 1986-ban az isteni Diego tíz másodosztályú futballistával is megnyerte volna a vb-t.

Aztán minden összekuszálódott. Az európai klubok előbb csak három külföldit igazolhattak, aztán ötöt, azzal a megkötéssel, hogy közülük egyszerre csak három lehet pályán, aztán jött a Bosman-szabály, ami eltörölt minden korlátot, szegény Sepp Blatter, a FIFA – ma már tudjuk – hatalmi harc veszteseként meghurcolt korábbi elnöke kínjában a 6+5 szabállyal (a tizenegy pályán lévő játékosból legalább hatnak hazainak kell lennie) próbálta menteni a menthetőt. Közismert példaként az Arsenal volt az első klub az ezredforduló után, amelyik tizenegy külföldivel állt ki. De azon akkor már senki sem rökönyödött meg, csupán tényként rögzítette.

Az átmeneti évtized(ek)ben még azzal vigasztalhattuk magunkat, a labdarúgás azért szép és népszerű, mert egyszerre visel magán nemzeti és globális jegyeket. Ma már ez is a múlt. Viccnek is rossz a felvetés, hogy vajon a Manchester City vagy Gareth Southgate angol válogatottja az erősebb csapat. Elég a szemünknek hinni, amit a statisztikusok a megtett kilométerekkel, sprintekkel, pontos passzokkal, a várható gólok számával, az xG-mutatóval és ki tudja még, mi mindennel is alátámasztanának.

Pedig miért is? Az angol válogatottban futballozik a világ momentán tíz legértékesebb játékosa közül négy is (Bellingham, Foden, Saka és Rice). A válogatottban összeállva miért nem képesek olyan teljesítményre, mint a klubjukban? Kemény dió. Egyrészt mert ki vannak zsigerelve. Az Eb-t akkor rendezik, amikor pihenniük kellene. Vessük közbe, a sokat szidott katari vb akár mintaként is szolgálhatna a jövőre nézve: decemberben sokkal szerencsésebb időpont vb-t, Eb-t rendezni. Bellingham, aki a hátán vitte a Real Madridot, vagy éppen Harry Kane, aki a Bayern Münchenben (a kerethez tavaly nyáron az utolsó pillanatban csatlakozva) 45 meccsen 44 gólt szerzett, szenvedett a vb-n. Másrészt mert Gareth Southgate igazi tutista futballgyilkos, inkább bekkelve őrzi a döntetlent, semhogy támadjon ezzel a bombaerős csapattal. Harmadrészt a mai angol játékosokat aligha feszíti olyan nemzeti büszkeség, mint anno Sir Alf Ramsey fiait. Negyedszer mert a pénz megöli a játékot, a szenvedélyt. Az 1966-ban világbajnok csapat tagjai fejenként egyformán ezer font jutalmat kaptak. S mennyire hálásak voltak érte! A mostani csapatnak kereken egymilliárd, fejenként tehát durván negyvenmillió fontot dobott fel az angol szövetség az Eb-győzelem esetére, nyilván jól megfontoltan, mert ennél kevesebbért annyira már nem is éri meg szenvedni a nyár derekán. Jóllakott sztárokat nehéz motiválni.

Közelíthetünk onnan is, hogy az 1992-es svédországi torna csupán 41 millió euró bevételt hozott az európai szövetség, az UEFA konyhájára, a mostani több mint kétmilliárdot, azaz az Eb ma ötvenszer akkora üzlet, mint három évtizeddel ezelőtt. Ebből kiindulva naivitás azt gondolni, hogy a jövőben visszavesznek a terhelésből, csökken a meccsszám; ellenkezőleg: a 2026-os világbajnokságot már negyvennyolc csapat részvételével rendezik meg, a Bajnokok Ligája csoportköre, helyesebben immár alapszakasza hat helyett már nyolc fordulóból áll, s megújítják, kibővíti a klubvilágbajnokságot is.

Üzletileg a nemzetközi labdarúgás centruma, Európa prosperál, csak éppen az Eb ezt megsínyli. Az sem véletlen, hogy amíg világbajnokságot a mai napig nem nyert úgymond kis csapat, az Európa-bajnokságoknak már három meglepetésgyőztese is akadt: 1976-ban Csehszlovákia, 1992-ben Dánia, 2004-ben Görögország. S 2024-ben sem a papírforma érvényesült, hiszen előzetesen Angliát, Franciaországot és Németországot, sőt talán még Portugáliát is Spanyolország elé sorolták, noha utólag nem is vitás, a spanyol volt az Eb legjobb csapata. Mintha a nagy európai nemzetekből, egyben futballhatalmakból kiveszne a nemzeti elköteleződés, s ez óhatatlanul a teljesítmény rovására megy.

A maga módján erről beszélt Németország kiesése után Toni Kroos. Burkoltan elismerte, azért mondta le 2021-ben a válogatottságot, mert a német tizenegy minden volt, csak nem Nationalelf. Kroos ennél is tovább ment. Megindokolta, hogy a pályafutása végeztével miért nem költözik haza a családjával: Németországban a kamasz lányát nem engedhetné el buliba, mert nem lenne biztonságban. Innen már csak egy lépés, helyesebben egy gondolat volt, hogy Németországban ellenőrizhetetlenné vált a migráció. Kroos tisztában vele, hogy aki ilyet állít, az magára sütheti a rasszizmus bélyegét, de ha mást nem is ért el vele, legalább könnyített a maga lelkiismeretén.

A németek elgondolkozhatnának.

Németország a két évtizeddel ezelőtti önmagával sem állja ki az összehasonlítás próbáját. A Willkommenskultur megtette a hatását. A németek 2006-ban minden részletében tökéletes világbajnokságot rendeztek, 2024-ben e téren is megbuktak.

Elszabaduló szállásárak, megbénuló tömegközlekedés, rossz minőségű edzőpályák, megannyi panasz és magyarázkodás. Ráadásul a közös eufória is elmaradt, ami 2006-ban legalább néhány hétre egységbe kovácsolta a németeket.

A két spanyol ifjú, Nico Williams és Lamine Yamal csodás dolgokat produkált az Európa-bajnokságon, Spanyolország szépen és, ami talán ennél is fontosabb, bátran futballozott, megérdemelten győzött negyedszerre is, a 2024-es Európa-bajnokság mégis Toni Kroosról marad emlékezetes.
A futball az élet metaforája. Sok szép mellett tíz öngól is született a kontinensviadalon. Soha ennyit, még a felét sem láttunk egy tornán. Európa továbbra is a világ egyik legboldogabb szeglete, de gyakran eltéveszti, hogy melyik kapura támadunk.