Aztán minden összekuszálódott. Az euró­pai klubok előbb csak három külföldit igazolhattak, aztán ötöt, azzal a megkötéssel, hogy közülük egyszerre csak három lehet pályán, aztán jött a Bosman-szabály, ami eltörölt minden korlátot, szegény Sepp Blatter, a FIFA – ma már tudjuk – hatalmi harc veszteseként meghurcolt korábbi elnöke kínjában a 6+5 szabállyal (a tizenegy pályán lévő játékosból legalább hatnak hazainak kell lennie) próbálta menteni a menthetőt. Közismert példaként az Arsenal volt az első klub az ezredforduló után, amelyik tizenegy külföldivel állt ki. De azon akkor már senki sem rökönyödött meg, csupán tényként rögzítette.

Az átmeneti évtized(ek)ben még azzal vigasztalhattuk magunkat, a labdarúgás azért szép és népszerű, mert egyszerre visel magán nemzeti és globális jegyeket. Ma már ez is a múlt. Viccnek is rossz a felvetés, hogy vajon a Manchester City vagy Gareth South­gate angol válogatottja az erősebb csapat. Elég a szemünknek hinni, amit a statisztikusok a megtett kilométerekkel, sprintekkel, pontos passzokkal, a várható gólok számával, az xG-mutatóval és ki tudja még, mi mindennel is alátámasztanának.

Pedig miért is? Az angol válogatottban futballozik a világ momentán tíz legértékesebb játékosa közül négy is (Bellingham, Foden, Saka és Rice). A válogatottban összeállva miért nem képesek olyan teljesítményre, mint a klubjukban? Kemény dió. Egyrészt mert ki vannak zsigerelve. Az Eb-t akkor rendezik, amikor pihenniük kellene. Vessük közbe, a sokat szidott katari vb akár mintaként is szolgálhatna a jövőre nézve: decemberben sokkal szerencsésebb időpont vb-t, Eb-t rendezni. Bellingham, aki a hátán vitte a Real Madridot, vagy éppen Harry Kane, aki a Bayern Münchenben (a kerethez tavaly nyáron az utolsó pillanatban csatlakozva) 45 meccsen 44 gólt szerzett, szenvedett a vb-n. Másrészt mert Gareth Southgate igazi tutista futballgyilkos, inkább bekkelve őrzi a döntetlent, semhogy támadjon ezzel a bombaerős csapattal. Harmadrészt a mai angol játékosokat aligha feszíti olyan nemzeti büszkeség, mint anno Sir Alf Ramsey fiait. Negyedszer mert a pénz megöli a játékot, a szenvedélyt. Az 1966-ban világbajnok csapat tagjai fejenként egyformán ezer font jutalmat kaptak. S mennyire hálásak voltak érte! A mostani csapatnak kereken egymilliárd, fejenként tehát durván negyvenmillió fontot dobott fel az angol szövetség az Eb-győzelem esetére, nyilván jól megfontoltan, mert ennél kevesebbért annyira már nem is éri meg szenvedni a nyár derekán. Jóllakott sztárokat nehéz motiválni.

Üzletileg a nemzetközi labdarúgás centruma, Európa prosperál, csak éppen az Eb ezt megsínyli. Az sem véletlen, hogy amíg világbajnokságot a mai napig nem nyert úgymond kis csapat, az Európa-bajnokságoknak már három meglepetésgyőztese is akadt: 1976-ban Csehszlovákia, 1992-ben Dánia, 2004-ben Görögország. S 2024-ben sem a papírforma érvényesült, hiszen előzetesen Angliát, Franciaországot és Németországot, sőt talán még Portugáliát is Spanyolország elé sorolták, noha utólag nem is vitás, a spanyol volt az Eb legjobb csapata. Mintha a nagy európai nemzetekből, egyben futballhatalmakból kiveszne a nemzeti elköteleződés, s ez óhatatlanul a teljesítmény rovására megy.

A maga módján erről beszélt Németország kiesése után Toni Kroos. Burkoltan elismerte, azért mondta le 2021-ben a válogatottságot, mert a német tizenegy minden volt, csak nem Nationalelf. Kroos ennél is tovább ment. Megindokolta, hogy a pályafutása végeztével miért nem költözik haza a családjával: Németországban a kamasz lányát nem engedhetné el buliba, mert nem lenne biztonságban. Innen már csak egy lépés, helyesebben egy gondolat volt, hogy Németországban ellenőrizhetetlenné vált a migráció. Kroos tisztában vele, hogy aki ilyet állít, az magára sütheti a rasszizmus bélyegét, de ha mást nem is ért el vele, legalább könnyített a maga lelkiismeretén.

A németek elgondolkozhatnának. 

Elszabaduló szállás­árak, megbénuló tömegközlekedés, rossz minőségű edzőpályák, megannyi panasz és magyarázkodás. Ráadásul a közös eufória is elmaradt, ami 2006-ban legalább néhány hétre egységbe kovácsolta a németeket.

A két spanyol ifjú, Nico Williams és Lamine Yamal csodás dolgokat produkált az Euró­pa-bajnokságon, Spanyolország szépen és, ami talán ennél is fontosabb, bátran futballozott, megérdemelten győzött negyedszerre is, a 2024-es Európa-bajnokság mégis Toni Kroosról marad emlékezetes.
A futball az élet metaforája. Sok szép mellett tíz öngól is született a kontinensviadalon. Soha ennyit, még a felét sem láttunk egy tornán. Európa továbbra is a világ egyik legboldogabb szeglete, de gyakran eltéveszti, hogy melyik kapura támadunk.