Hogy milyen volt az Eb? A legtöbben röviden és tömören a nyomdafestéket talán még ma sem tűrő hárombetűs, négykarakteres szavunkkal felelnének a kérdésre. Hogy miért? Négy és fél héten át a labdarúgó Európa-bajnokság ugyan így is kitöltötte a mindennapjainkat, uralta a híreket – legfeljebb a kánikula, Orbán Viktor békemissziója, Magyar Péter roadshow-ja és a Donald Trump elleni merénylet rúgott labdába mellette –, a többség mégis úgy értékeli, hogy – nem kerülgetem tovább a forró kását – sz…r volt az Eb. Dacára annak, hogy a Spanyolország–Anglia döntő második félideje mentette a menthetőt.
Pláne az idősebbek, a negyven pluszosok fanyalognak, akik még képesek végignézni egy meccset úgy, hogy közben nem posztolnak ezerrel és nem sorozatfüggők, mert ők még a futball, a sport, nem pedig a hollywoodi és a közösségi médiás olvasztótégely rabjai. Véletlenül sem az ifjakat akarom bántani, fiatalon nekem is imponált „a kor nem érdem, hanem állapot” duma. A technológiai fejlődésnek, a globalizmusnak, a kulturális önfeladásnak legalábbis itt, Európában nem lehet gátat szabni, gyerekeinknek ez jutott, nekik ebben a miliőben kell érvényesülniük. És meglelni azt, mitől is szép a labdarúgás, a sport, hiszen futball és sport nélkül szinte elviselhetetlen az élet…
Sajnos azt nehezen értik meg, hogy mi, idősebbek miért panaszkodunk. A fiataloké a világ, de nekünk is van valamink, ami nekik nincs. Tapasztalatunk. Tudom, ez így gáz, ezért jobb, ha úgy fogalmazok: összehasonlítási alapunk. Ami – sajnos – kor kérdése.
Több generációval együtt én még úgy nőttem fel, hogy a labdarúgásban a válogatott a csúcs, a világ- és az Európa-bajnokság pedig a csúcsok csúcsa. A válogatottban ugyanis a legjobbak gyűlnek össze. Egy csapatban Nyilasi és Törőcsik, Úristen…! De ugyanez jellemezte valamennyi országot.
Nem is lehetett kérdés, hogy a Pelé-féle brazil válogatott erősebb volt bármelyik brazil klubcsapatnál, de ugyanezt elmondhattuk bármelyik európai együttesről, Rummenigge német, Platini francia, Rossi olasz vagy éppen a nemzeti mezben rendre balszerencsés Keegan angol válogatottjáról. Talán Maradona Argentínája volt az egyetlen kivétel, mert 1986-ban az isteni Diego tíz másodosztályú futballistával is megnyerte volna a vb-t.
