Tudjuk, hogy – az írásos régészeti leletek tanúsága szerint – legalábbis jelentős számban magyarul beszélő avarok megélték Árpád magyarjainak bejövetelét, és (ugyancsak szkíta népként) eggyéolvadtak velük. Tudjuk azt is, hogy a szlávokat keresztény hitre térítő Metód püspök 881-ben az Al-Duna térségében történetesen az Oltáriszentség mibenlétéről társalgott Árpád fejedelemmel és más magyar előkelőkkel. Ezért nem kell meglepődnünk, hogy a honfoglaláskori magyar férfisírokból is százával kerültek elő mellkeresztek. De még a tiszabezdédi honfoglalás kori sírból előkerült nevezetes tarsolylemezen is keresztet találunk. 

Vagyis kimondható, hogy a Kárpát-medencében legkésőbb a IV. századtól jelen van a kereszténység a romanizált népességtől a hunokon, majd az avarokon és az árpádi magyarokon át természetesen a széttagolt berendezkedésű országot megreformáló, erős, központosított államot és attól elválaszthatatlan keresztény intézményrendszert építő Szent Istvánig, az első szent királyunk által elindított nagyívű történelmi rendszerváltást beteljesítő Szent Lászlóig, onnan pedig korunkig.

Ugyancsak tényként állapíthatjuk meg, hogy 

Ez pedig elég hosszú idő ahhoz, hogy a hagyományokat átvevő, saját lelkiségével formált magyarság elszakíthatatlan legyen a kereszténységtől, és fordítva, a kereszténység is a magyarságtól. Nem véletlen, hogy az Anyaszentegyház ünnepei között számos a magyar vonatkozású. Hely híján lehetetlen itt mindet felsorolni, legyen elég most csak az augusztusi naptárra rápillantani, úgy is világossá válik a magyarság és a kereszténység elszakíthatatlan kapcsolata.

Tudnunk kell például, hogy

Ezt az ünnepet azért augusztus 6-án tartjuk, mert az oszmán hódítás ellenében keresztes hadjáratot hirdető pápa azon a napon értesült a keresztény sereg világraszóló diadaláról.

Tudnunk kell, hogy Szűz Mária mennybevételének napját, augusztus 15-ét magyarságunk nem véletlenül tiszteli Nagyboldogasszony ünnepeként – az Istenszülő e népi elnevezése kaput nyit a régmúlt ködébe vesző, a közép-ázsiai tengrizmussal kapcsolatban álló ősmagyar hitvilággal. Nem, szó sincs szinkretizmusról, ugyanakkor nem véletlen, hogy magyarságunk könnyen, bármiféle kulturális törés nélkül azonosította a Szűzanyát a Boldogasszonnyal – akihez egyébként régi himnuszunkban, a Boldogasszony anyánkban is fohászkodunk. Miként az sem véletlen, hogy 

Talán ezen is elmosolyodnak a megfogható, megszagolható, megmérhető, természettudományosan leírható szférán túli világot nem érzékelő modernek, pedig a Szent István-i felajánlás valósága nélkül semmilyen racionális, ha úgy tetszik, tudományos magyarázat nincs arra, hogy a nyugati világ által már a X. században kipusztításra ítélt, példátlan történelmi emberveszteséget elszenvedett, jelenleg nyolc részre szaggatott hazában élő magyarság nemcsak megmaradt, hanem – minden kínlódás, támadás, fenyegetettség ellenére – meghatározó és maradandó értékekkel, tudással járult és járul hozzá az egyetemes kultúrához és civilizációhoz, Attilától korunkig hidat teremtve kelet és nyugat között. Talán kevéssé köztudott, de

Pietrelcinai Szent Pio atya mindenesetre így jövendölt: 

Hát fohászkodj, Boldogasszony népe, mert küldetésed van!