Akkor miért állnak velünk szóba, Washingtonban, Moszkvában és Pekingben? Nem állnak velünk szóba, csupán Orbán Viktorral tárgyalnak. Tetszik vagy sem, ez a tényszerű helyzet, ami nemzetközi beágyazottságunkat jellemzi, amit lehet lesöpörni egyéni érzések, csalódások és érdekkülönbségek okán, ugyanakkor ezen képtelenség ma változtatni.

 Sokan – mint az olajországok – kapaszkodnak a főasztal felé, mert úgy gondolják, elég pénzük van. Vagy mert valaha hatalomként jelentek meg a térképen: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország. Olyanok is ott kívánják látni a névtáblájukat, mint az erősen feltörekvő India, Brazília, Törökország és Irán. Valószínű azonban, hogy ennyi szék nem fér el egy körasztalnál. Ezért lesznek a majdnem odaértek, a mára már súlytalanok, de létezők, mint Olaszország, Spanyolország, a skandináv országok. És persze a Távol-Kelet erői: Japán és Dél-Korea. 

Ezt ma még utópiának tartják hozzáértő geopolitikusok és elmélyült elemzésekre képes szakértők is. Még a klasszikus leosztást tekintik mérvadó stratégiának, mint például a transzatlantizmus, az új selyemút kitaposása vagy éppen az Európai Unió erősítése. Azonban gyorsabban kiderül, mint hinnénk/szeretnénk, hogy ezek elavult dogmák. Az egyedüli sikert garantáló stratégia a három pólus együttes kezelése, amely csak és kizárólag Washington, Moszkva és Peking.

A legfájóbb élethelyzet nem az lesz, ha valaki nem fér oda az asztalhoz, hanem az, hogy a mai világban gyorsan eltűnhet a térképről is. Vagy nem világos, ami Ukrajnában történt? Ne hordozna üzenetet afrikai országok teljes/részleges asszimilációja környezetükhöz? Vagy az a népvándorláshoz hasonlítható invázió, amely Európa teljes átalakulását készíti elő? Szóval tetszik vagy sem – nekem sem feltétlenül –, de ott tartunk, mint oly gyakran az emberiség történetében, hogy egyes vezetők – időnként államférfinak is nevezhetők – szerepe túlnő az optimális mértéken még akkor is, ha az visszatetsző a társadalmat alkotó embereknek.

 Vannak korszakok, amikor a számunkra kedvesebb sokváltozós tényezők jutnak szerephez. Kétségtelen, hogy színesebbé teszik a szürke politikai mindennapokat az éles viták, retorikai villongások és összekacsintó politikusi trükkök, de ez csak konszolidált időszakban működik.

Ezzel szemben ma teljes fegyverzetbe öltözött erőgépek alkotják a nemzetközi teret, ahol egy grimasz, egy rosszul fordított kifejezés már irreverzibilis helyzetet gerjeszthet, mélybe rántva régiókat, nem csupán egy-egy nemzetet. Vajon képesek vagyunk megérteni mindezt és a felismerésből adó­dóan jól dönteni?

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke