Lehet, hogy itt üldögélünk egy fekete lyuk közepén, a világegyetemmel egyetemben, a tér mindjárt helyet cserél az idővel, ivadékaink meg csak néznek majd, mint hal a szatyorban. De addig is, az idő szorít, mint egy rossz cipő, de rohan is, esetleg megáll vagy éppen nekünk dolgozik. Mindenesetre van. Néhány nappal az óraátállítás előtt érdemes hát elidőzni kissé. Csak úgy. Például azon, hogy már-már a siker kapujában álldogáltunk, amennyiben bíztunk benne, hogy ez a harc lesz a végső, mindjárt megvívjuk és soha többé nem babráljuk a vekkereket, maradunk az örök nyárban, már ami az időszámítást illeti. De nem, mégsem, az Istennek sem. Íme emlékeztetőül a huzavona rövid története.
2018. A már jó ideje mindenki által gyűlölt és unt óraátállítás megszüntetéséről javaslat születik, benyújtódik, a tagállamok végtelennek tűnő tökölődése után az Európai Parlament megszavazza, ott toporgunk a küszöbön, hálás tömegek várják, hogy 2021-től nix ugribugri, jön a jó világ.
2019. Olybá tűnik, az Európai Tanács is bólint egy nagyot, minden akadály elhárul. A magyarok is boldogok, kormányostól, népestől, hiszen támogatták az ötletet, ráadásul a radikálisabbja (én) legszívesebben egy levegővel időzónát is váltana (nem ördögtől való gondolat) és a román testvérekkel együtt örülne a Napocskának. Ám jön a Covid, rákenik hát izibe a hatálybalépés halasztását, mint annyi minden mást, idő legfeljebb sms-ekben eszközölt vakcinarendelésekre jut. Teltek az évek, múltak az évek, majd a napokban váratlanul döntés született, nem is akármilyen.
2025-öt írunk, és az Európai Bizottság leveszi a napirendről a kérdést, minden marad a régiben. Szokás szerint szembemenve a népakarattal és orvosi szakvélemények garmadával, legfeljebb néhányan belehalnak megint, kit érdekel, mit kényeskednek, mint egy gyerek, milliók kóvályognak tovább kétszer néhány napon át, mintha átrepülték volna oda-vissza az óceánt, a depressziósok meg telente már fél négykor elkezdhetik a sarokba bámulást, úgy kell nekik, miért választottak ilyen cifra betegséget. Arra azért mindeközben szakítottak időt, hogy az orrunkra tekerjék a palackok kupakjait és a világháború szélére lökjék a kontinenst.
Szóval erősödik a gyanú, hogy ezek ott Brüsszelben vagy velőig romlottak, vagy ultrakretének, vagy ami a legvalószínűbb, egyszerre is megy a kettő.
Aztán van az úgy néha, hogy elszáll felettünk az idő, benne maradunk a régiben, ám ezt nem is bánjuk olyan nagyon. Magam például nem szeretnék digitális állampolgár lenni. És rühellem, hogy ha csak kimondok egy szót, megjelennek a hozzá kapcsolódó hirdetések. Igyekszem minél több időt az offline térben, azaz a tényleges és valóságos világban tölteni. Nem szeretem, hogy mindenki mindent tudni akar rólam és ha rajtam múlna, készpénzben kérném a fizetésemet, aztán bevarrnám a cihába, a bankoknak ugyanis számomra semmi hasznuk, ami fordítva nem igaz. Szánalmasnak találom, hogy az emberek többségére rátört az íráskényszer és nem hogy a személyes találkozásokat kerülik, de már a telefonbeszélgetéseket is, inkább írásban „kommunikálnak”, engem is erre kényszerítve, amennyiben nem akarok udvariatlannak mutatkozni.
Borzalmasnak találom a kommunikáció szót. Majdnem ugyanannyira, mint az énidőt, a testképet és az összes neopszicho hadovát. Nem gondolom, hogy a gyógyszert felhőbe kellene tenni, az az eső helye és a receptek megszűnése nagyjából annyit segít az esőerdőkön, mint az orromon fityegő kupak a teknősökön. Az idő közben hol gyorsul, hol ólomlábakon bandukol. Közben meg pénz is.
Talán ebből kiindulva próbálják az Európai Unió kupakosai minél hamarabb a nyakunkra hozni azt a csődtömeget, amit Ukrajnának hívnak. És aminek már most belátható és beláthatatlan következményei lennének. De ez őket nem érdekli, mint ahogy az ukránok sem, csak a lóvé.
És mivel érzik, hogy lassan lejár az idejük, esetleg lesz néhány tíz millió hálás új szavazó. Hogy mennyi, azt pontosan nem lehet tudni, mivel Ukrajnában legutóbb időszámításunk előtt volt népszámlálás, azóta néhány milliónyian még le is léceltek a génmanipulált kukoricásokon át, vagy esetleg meghaltak a háborúban, mint járulékos veszteség. A lakosságot úgy nagyjából 28 és 40 millió fő közé tehetjük. Az ország területét szintén csak saccolhatjuk és momentán, ugye, hadban állnak.
Minden készen áll tehát egy gyors csatlakozáshoz. Sokkal inkább, mint mondjuk Szerbia esetében.
Ott előbb meg kellene dönteni a rendszert. Úgy, mint hajdan, a Majdan idején, Ukrajnában. Ha ez így megy tovább, ezzel az erővel jöhet Dél-Szudán is, az elvárásoknak pont megfelel.
