De aki Magyarországon azt mondja magáról, hogy nem érinti meg a kereszténység, az nem mond igazat. Mert
az ország keresztény, minden ünnepünk, a városok külleme, a beszédünk részletei tele vannak a krisztusi hittel.
Legfeljebb nem vesszük észre, nem tartjuk fontosnak. A pályára lépő válogatott focisták egyike-másika ma is keresztet vet, amikor először a gyepet érinti a lába, a címerben két kereszt is látható, vagyis egyáltalán nem kell ahhoz Istenben hinni, hogy természetesnek vegyük a kereszténységet az életünkben.
Ezt kérdőjelezik meg
a gazdag és cinikus nyugati országokban. Ott veszélyesebb szintre került a keresztényüldözés, mint bárhol máshol. Egyiptomban a keresztények szinte száz százaléka jár templomba. Nem azért, mert ők jobb keresztények másoknál, hanem mert az identitásuk része, ha nem gyakorolják a vallásukat, akkor belesimulnak a muszlimok világába.
De a muszlimok tudják róluk, hogy keresztények, így nem is közösködnek velük, így ha valaki normális életet akar élni Egyiptomban, az gyakorolja a vallását. Nálunk, Európában, a kereszténység bölcsőjében a vallás gyakorlása nem jelent identitást, mert kiveszett az elmúlt nagyjából hetven évben az erre való törekvés. Talán a pápa személye iránti leplezetlen rajongás maradt meg nekünk, akire ma is milliók kíváncsiak. Sőt, emlékezzünk: Leó pápa megválasztásakor tömegek bámulták órákon át a Sixtus-kápolna tetején a kéményt, amelyet élőben közvetítettek a hírcsatornák, s a szakértők egybehangzóan kijelentették, senki se tud semmit, épp ez a konklávé lényege. Aztán ujjongott Európa, mikor felszállt a fehér füst. Épp ezért gondolom úgy, hogy van még remény, van visszaút a békés és talán emberibb Európa felé.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!