Amúgy meg, ahogy én látom, civil szemmel legalább is, Európát uralma alá hajtotta a káosz. Nem most, most csak tetőzik minden az ilyen-olyan háborúságok és más egyet nem értések miatt, hanem már legalább egy évtized óta. Pénzügyi, gazdasági válságokat élünk át, nem beszélve a ma is „arató” migráns-helyzetről, melynek kezeléséről egyetlen értelmes szót sem hallunk a magasságos unió tehetségtelen garnitúrájától, ami szerintem vérlázító. Főképp, mert a háttérben ott van a hátsó szándék, mint mindig. Ugye emlékeznek, hogy nem oly rég Magyarországból óhajtottak migráns-lerakatot csinálni, majd furfangosan szegény albánokat vették rá, hogy ők csináljanak migráns-lerakatot az országukból. Nem tudom, milyen most arrafelé a helyzet, mindenesetre a helykijelölés aljassága az első pillanattól kezdve vérlázító cselekedet volt szerintem. Forr tehát a világ bús tengere tovább, mi meg a spekulánsok kezében próbáljuk rendezni életünk napjait. Azt a szót pedig, hogy hazaszeretet, gőzerővel igyekeznek elfeledtetni velünk. Persze migráns-lerakatokká váló országokban már nem is hiszem, hogy értelme volna ilyen fogalmakról beszélni, hiszen cselekvés nincs. Forrongás, utcai gyilkolások, erőszakos cselekedetek, s a migránsáradat minden nap képesek tarkává tenni az életet a „büszke nő”, azaz Európa országaiban, de ennek ára már eddig is súlyos volt, ezután vélhetően még súlyosabb lesz. Mert Európa városainak hajdan békés utcáin is forr a világ. Hol így, hol úgy. Mindenesetre aki mostanában nyitott szemmel jár kontinensünkön, joggal kérdezi: hol van az európai civilizáció? Hol a kultúra védelme? Nincs. De nincs itt hit, sem áldozat, sem hazaszeretet. Van viszont pénzsóvárság, haszonlesés, melynek divatja már jó ideje „átragadt” Európa keleti részére is.

Szokásommá vált, nem is tudom, miért, hogy leírom, mikor kezdtem el írni a cikkeimet. Nos, ezt március 30. napján, hétfőn, amikor egyebek közt – és örömömre – azt olvashattuk a Magyar Nemzetben, hogy Brüsszel végre elismerte, alapvető hiba volt az atomerőművek leállítása, hiszen az rontotta a kontinens versenyképességét és fokozta az energiafüggőséget. Jobb későn, mint soha, mondhatjuk, és mondjuk is, mert minden normális döntésnek örülünk. Úgyis kevés van belőlük. S akkor még egy cikket találtam, melyben az állt, hogy Pozsony, azaz Robert Fico megvétózza az EU Oroszország elleni újabb szankciós csomagját, és blokkolja Ukrajna gyorsított uniós csatlakozását, ha nem rendeződik a Barátság vezeték problémája. A szlovák miniszterelnök még azt is hozzátette, hogy Von der Leyen az ukrán érdekeket fontosabbnak tekintette, mint az uniós tagállamok szempontjait. Végre, tegyük hozzá, hogy a szemébe mondták a csókos asszonynak, Zelenszkij mutogatós bácsi barátjának az igazságot, ugyanis a kezdetek óta elfogadhatatlanul viselkedik, így aztán nem csoda, hogy egyre többen belátják, elegük van az unió végtelenül tehetségtelen és álságos, valamint hátsó szándékú vezetőinek okoskodásaiból és kártékony döntéseiből. Végre a közjó számít, nem a brüsszeli tehetségtelenek akarata. Ez is valami! Remélem haladunk. Legalább is elkezdett forrni az Európai Unió világának bús tengere, s ez jó hír. Azt meg nem is tudom megindokolni, hogy mint a magyar költészet szerelmese, miért is jutott eszembe Európa urairól Ady Endre A Mindegy átka című verse. A két utolsó strófáját leírom: „A Mindegy, mi ma mindent összetör, / A lágy ujjakat összefonja. / Hogy nem szorul össze az ököl, / S hogy itt még valami teremjen, / Gyertek, menjünk a Mindegy ellen. // Igenis kell a bátor lobbanás / S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, / Hogy minden vannál mindig jobb a más. / Gyújtsuk ki jól a szíveinket: / Csak azért se győzhet a Mindegy.”

A szerző újságíró