A Trump-adminisztráció mindeközben arról is gondoskodott, hogy kiszivárogjon, hogy az elnök utasította az amerikai fegyveres erők vezetőit egy Panama elleni katonai akció előkészítésére, a Noriega tábornok elleni beavatkozás mintájára. Mulino, érzékelve a politikai-katonai nyomást, kénytelen volt meghátrálni. A panamai legfelsőbb bíróság rövid időn belül alkotmányellenesnek nyilvánított több, a csatorna körüli kikötőkre vonatkozó kínai szerződést; ezeket a terminálokat később nyugati cégek vették át. Ezzel párhuzamosan csendben megszületett egy megállapodás is az Egyesült Államok és Panama között amerikai hadgyakorlatok panamai lebonyolításáról.

Ha pedig figyelembe vesszük a Roosevelt-kori 1902–1903-as venezuelai intervenció logikáját, valamint a Monroe-doktrína Roosevelt-féle kiegészítésének tágabb értelmezését, akkor világossá válik: Venezuela nem pusztán energia-, migrációs vagy kábítószer-ellenes szempontból fontos, hanem geopolitikailag is meghatározó a Panama-csatorna védelme szempontjából.

Ezzel párhuzamosan beindult az amerikai nyomásgyakorlás Grönland irányába is. Itt nem egy, hanem három globális jelentőségű tengeri átjáró található. A második Trump-adminisztráció ezen a téren gyakorlatilag felújította az első ciklus tapogatózásait, és jól láthatóan egyre nagyobb erővel folytatta őket. A nyomásgyakorlás során a Trump-adminisztráció attól sem riadt vissza, hogy nyíltan konfrontálódjon a legközelebbi szövetségeseivel. Ezeket a súrlódásokat ideiglenesen befagyasztotta a davosi kompromisszum, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy Grönlanddal kapcsolatban még nem mondatott ki az utolsó szó.

A következő szoros, ahol az Egyesült Államok kinetikusan lépett fel a szabad hajózás biztosításáért – pontosabban azért, hogy megakadályozza, hogy más hatalom vegye át az ellenőrzést – a Bab el-Mandeb volt.

A húszik által meghirdetett szelektív blokád ebben a létfontosságú tengerszorosban közvetlen kihívást jelentett az USA tengeri dominanciája ellen. Az amerikai harci cselekmények 2025. március 15-én kezdődtek, a légierő és a haditengerészet több hullámban mért csapást jemeni húszi célpontokra, rakétarendszerekre, légvédelmi eszközökre és más katonai objektumokra. A hadjárat március közepétől április közepéig tartott, és egy sajátságos kompromisszummal zárult.

A legfontosabb mégsem a részleges siker volt, hanem az az üzenet, amely Iránhoz, a húszik patrónusához jutott el: Washington nem fogja eltűrni, hogy egy másik hatalom ellenőrzést szerezzen egy ilyen kulcsfontosságú tengeri átjáró fölött.

Innen már egyenes út vezetett a következő tengeri átjáróhoz, a Hormuzi-szoroshoz.

A Hormuzi-szoros védelme, illetve az amerikai ellenőrzés biztosítása eredetileg a szoros felett nem szerepelt a háború eredeti céljai között. Az irániak tették azzá. Ha azonban figyelembe vesszük a második Trump-adminisztráció geostratégiájának irányát, igen valószínűnek tűnik, hogy az Egyesült Államok addig nem fog kilépni ebből a háborúból, amíg legalább azt nem biztosítja, hogy egy idegen hatalom, jelen esetben Irán, ne gyakorolhasson ellenőrzést a Hormuzi-szoros fölött. Az ideális forgatókönyv nyilván az volna Washington számára, ha maga szerezné meg ezt az ellenőrzést.

Ez annál is fontosabb, mert a dzsibuti kínai tengeri bázis, a Pakisztánban erősödő kínai jelenlét és Irán Kínához fűződő viszonya igen valószínűvé teszi, hogy ha az Egyesült Államok nem szerzi meg az ellenőrzést e két szoros fölött, akkor az a Kínával szövetséges hatalmak kezébe kerülhet.

Végül fontos megemlíteni az amerikai befolyás kiterjesztésére irányuló erőfeszítéseket egy egészen másik régióban, a Malaka-szoros környékén. A Malaka-szoros mintegy ötszázötven mérföld hosszú tengeri útvonal, amely az Indiai-óceánt köti össze a Csendes-óceánnal, és Malajzia, Szingapúr, valamint Indonézia határolja. Talán ez a világ legfontosabb tengeri szűk keresztmetszete, Kína számára pedig a teljes függőség megtestesítője. A szuperhatalom tengeri energiaimportjának körülbelül nyolcvan százaléka, globális kereskedelmének pedig mintegy hatvan százaléka ezen a szoroson halad át.

Az Egyesült Államok ugyan nem tett kinetikus lépéseket annak érdekében, hogy pozí­ciókat szerezzen a Malaka-szoros környékén, ugyanakkor jelentősen megerősítette biztonsági kapcsolatait a térség államaival: Szingapúrral, Malajziával és Indonéziával. Közös hadgyakorlatok, biztonsági együttműködések, megállapodások, technológiaexport és más, nem kinetikus eszközök révén Washington egyre inkább igyekszik megszilárdítani befolyását e szoros fölött.

Lehet persze kötni az ebet a karóhoz és ragaszkodni a narratívához, hogy Trumpnak nincs stratégiája se Iránban, se máshol. Ellenben ha az eltelt közel másfél év egymást követő esettanulmányait elemezve kötjük össze a pontokat, akkor meglehetősen markánsan rajzolódik ki a Trump 2.0 geostratégiájának a vezérfonala, a tengerszorosok ellenőrzésének a klasszikus geopolitikai gondolkodásból ismert imperatívusza.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa