A KMK-ért kezdetben szabálysértési elzárás, a visszaesőknek pedig akár egy évig terjedő szabadságvesztés, pénzbüntetés vagy javító-nevelő munka is járhatott. Az elítélteket sokszor kényszerítették szigorított munkavégzésre.

Ha előfordultak rövidebb leállások (amelyeket csak „munkalassításnak”, „bérvitának” vagy „fegyelmezetlenségnek” nevezett a rendszer) azokat a Belügyminisztérium és az állambiztonság azonnal megfigyelte, a szervezőket pedig politikai vagy gazdasági szabotázs vádjával felelősségre vonták.

A létező szocializmusban a rendőrségnek kiterjedt eszköztára volt a munkakerülők kiszűrésére. Erre szükség is volt, mivel a rendszer ideológiája szerint munkanélküliség hivatalosan nem létezett.

Az ellenőrzés az alábbi módszerekkel zajlott: a legfőbb fegyver a kötelező és rutinszerű igazoltatás volt. A korabeli, kemény borítós személyi igazolványba be kellett pecsételni az aktuális munkahelyet. Ha a rendőr igazoltatáskor azt látta, hogy a pecsét hiányzik vagy a kilépést igazoló dátum óta túl sok idő telt el, az illető azonnal gyanússá vált. Akár a munkakönyv bemutatását is követelhették. Ha valaki nem tudta igazolni, miből él, bevitték a kapitányságra.
A rendőrség nemcsak vaktában igazoltatott, hanem visszatérő razziá­kat tartott azokon a helyeken, ahol a rendszer szerint a „munkakerülők” megfordultak.

De napközbeni ellenőrzések is zajlottak. Ha egy munkaképes felnőtt délelőtt 10 órakor céltalanul lődörgött az utcán, a parkokban vagy a tereken, a rendőrök nagy eséllyel igazoltatták, hogy miért nincs a gyárban vagy az irodában.

Célpontok voltak még a vendéglátóhelyek és presszók. A kocsmákra, restikre, éjszakai szórakozóhelyekre és a korszak népszerű ifjúsági klubjaira (például az underground zenekarok koncertjeire) is kiemelten figyeltek. Itt tömeges igazoltatásokat tartottak. Nyáron a Balaton mellett a rendőrség különösen szemmel tartotta a „gyanús küllemű”, hosszabb hajú, hippis vagy „galerikhoz” tartozó fiatalokra, akiknél szintén azonnal ellenőrizték a munkaviszonyt.

Ahogy a mondás tartja: könnyű kommunistának lenni egy szabad országban, de nehéz szabadnak lenni egy kommunista országban. Megjegyzem – mivel minden rosszban van valami jó –, Kádár rendőrsége a párizsi balhét pillanatok alatt felszámolta volna.

Szóval keresem a szavakat, de nem találom. Így aztán azt se, hogy ez, ami Franciaországban történt, valójában kultúrák harca, identitások harca és mellesleg vallásháború – már amennyire az európai lakosság egyáltalán vallásos. Amit viszont találtam az européer oldalakon, az egy fontoskodó szőrözés a híres, elmémesült nővel kapcsolatban. Tudják, aki bamba arccal áll a bolt ajtajában, és a fosztogatóknak magyarázza, hogy „De én veletek vagyok”, azok meg arrébb tolják és kirámolják a boltot. Ahogy láttuk ezerszer képeken, videókon és karikatúrán az elmúlt napokban. Na szóval ezzel kapcsolatban már láttam pár fontoskodást, hogy az illető nőnek az nem is a saját boltja volt, csak bérli. Meg nem is úgy hívják. Más azt írta, hogy nem is bérli, csak ott állt. Azt szerencsére senki nem merte leírni, hogy nem is vágott bamba arcot. Mintha ennek lenne a világon bármi jelentősége. Mintha számítana bármit is az utólag előkerült – mellesleg vagy igaz, vagy sem – kötözködés.

Mert igazából ez mindegy. Ő ott állt, Párizsban, a saját fővárosában, őt arrébb tolták, hiába mondta, hogy velük van, és a boltot kirabolták.

Az idegen kultúra fosztogatott, láthatóan értéktárgyakra ment, láthatóan kárt akart okozni, pusztítani akart, ezért tört-zúzott és gyújtogatott, láthatóan direkt rombolta az identitást jelképező műemlékeket, és az ezerszeresét megtette annak, amit egyébként a fehér őslakosságtól eltűrt volna bárki is.

Innen kezdve ez – és minden hasonló szövegelés – igazából csak megszállómentegetés és gennyes érzékenyítés.