Megjegyzem, nemcsak az irodalom meg nemcsak a rock volt (van, lesz) válságban az elmúlt száz évben, így értelemszerűen nemcsak Waszlavik Gazember Mónika Lászlónak kellett megmutatnia a válságból kivezető kiutat, de például a film is. A hangosfilm megjelenése idején, az 1920-as évek vége felé sok teoretikus – például Rudolf Arnheim – úgy vélte, hogy a beszéd és a hang tönkreteszi a film tisztán vizuális művészetét. A televízió elterjedésekor, az 1950-es években, amikor a háztartásokba beköltöztek a tévékészülékek, a mozik látogatottsága drasztikusan visszaesett. Ekkor születtek az első komolyabb esszék a hagyományos mozizás alkonyáról. (Lehet, akkor még nem árusítottak a mozik bejáratánál popcornt. Ez is lehetett a baj, meg persze a mozik nem a plázákban voltak.)

Később a digitális átállás (2000-es évek) időszakában a celluloidszalagok eltűnése és a digitális kamerák, vetítők térnyerése is újabb vitahullámot indított el. Sok alkotó szerint a film elvesztette fizikai valóját és textúráját.
No de vissza az irodalomra. És a válságra.

A magyar irodalomtörténetben az „irodalom válsága” egy ciklikusan visszatérő, szinte állandósult toposz – mint valami nátha –, amely legalább öt-hat nagyobb hullámban (korszakban) csúcsosodott ki a 19. század elejétől egészen a 21. századig. Valahányszor átalakult a társadalmi-politikai berendezkedés vagy megváltoztak a média- és olvasási szokások, a magyar írástudók azonnal kongatni kezdték a vészharangot.

A magyar irodalmi intézményrendszer születésekor paradox módon máris megjelent a válsághangulat. Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc is kongatta. Az irodalmi élet hiánya, az olvasóközönség passzivitása, a mecénások elmaradása és a „pennaháborúk” (például a Mondolat-vita). (Ismerősek amúgy ezek a mondatok? Csak nekem tűnik úgy, hogy ez a jelenre is kiválóan alkalmazható?) Berzsenyi elszigeteltségében a magyar kultúra pusztulását látta, míg Kölcsey híres, 1826-os Nemzeti mohóság című esszéjében az eredetiség hiányát és a mély intellektuális tartalom fájdalmas elsorvadását nehezményezte. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után az irodalom fizikai és szellemi értelemben is megsemmisülni látszott. Bénultság és kiútkeresés töltötte meg a lelkeket, s a honfibú volt minden rendes ember étele és itala. Arany János, Kemény Zsigmond és a korabeli kritikusok, például Gyulai Pál is hallatták szavukat, s minderre rátett az elnyomás, a cenzúra és a legfontosabb alkotók (Petőfi halála, Vörösmarty elborulása, mások börtöne vagy emigrációja) ­miatti űr. Arany János híres, Vox humana (1850) című versében és elméleti írásaiban is a megszólalás lehetetlenségéről, a költői szerep kiüresedéséről cikkezett. Úgy tűnt, a nemzethalál víziója az irodalom halálával kezdődik. De mivel a jóból és a válságból sosem elég – tehát a válság mégis jó, mert serkenti a nagy műveket? –, jött a két világháború közötti „versválság” és kulturális krízis. Ez volt a magyar irodalomtörténet talán legmélyebben dokumentált válságvitája. A Trianon utáni sokk és a gazdasági világválság egybeesett a műfaji formák kimerülésével. Babits Mihály 1928-ban A vers jövendője című írásában fejtette ki, hogy a modern líra elszakadt a közönségétől. Szigeti Csaba irodalomtörténész ezt úgy foglalta össze: „a versválság a költészet válsága, a költészet válsága az irodalom válsága, az irodalom válsága pedig a kultúra válsága”. 1927-ben és a 30-as években kiterjedt körkérdések és sajtóviták zajlottak az „irodalom válságáról” (ahol Kosztolányi és Schöpflin Aladár is megszólalt), kritizálva a ponyva, a „filléres irodalom” előretörését és a minőségi folyóiratok elszegényedését.

Igazság szerint az irodalomnak a legtöbb kárt nem is a ponyva meg az elnyomás meg a diktatúra, a Bach-huszárok és a három T okozta. Nem Tóth Dezső kulturális miniszter, nem a Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása és nem a Tiszatáj féléves betiltása. Dehogy. Vélelmem szerint a baj oka a következő.

1990 után megszűnt az irodalom korábbi, kitüntetett „nemzetmentő” és politikai pótlék szerepe. Az állami mecenatúra összeomlása, a könyvpiac hirtelen kommercializálódása és az olvasók számának radikális visszaesésével egy időben az írók hirtelen elveszítették prófétai státusukat, és az irodalom „szimpla” piaci áruvá vagy szűk szubkultúrává vált, amit sokan intellektuális katasztrófaként éltek meg. Jogosan.

A kétezres évektől napjainkig tartó diskurzus már nem esztétikai, hanem technológiai és strukturális alapú. Az internet, a közösségi média és az okostelefonok okozta figyelemválság.

Az aggodalmak szerint a Gutenberg-galaxis végleg visszaszorul, a hagyományos mélyolvasást felváltja a felszínes görgetés, a kiadói rendszerek működésképtelenek, a kritika intézménye pedig eljelentéktelenedett az online véleménybuborékokban.

Hej, az áldott emlékű három T világa! Amikor még bárkit is érdekelt, hogy egy író mikor mit mond.
Egykor egy író akkor is szerkesztő úr volt, ha évek óta nem jelent meg kötete, és a házmester akkor is előre köszönt, ha egy kritikus azt írta róla valami lapban, hogy „fércmű”. Egy költő kötetének elkobzása nemzetközi visszhangot váltott ki, és megnyitotta a honleányok és unatkozó szépasszonyok bugyellárisát és lakásának ajtaját. Egy szerző cikkének kicenzúrázását bemondta a Szabad Európa Rádió, és az NSZK-nagykövet odadörgölte a csehszlovák küldöttség orra alá. A három T-be nem illeszkedő írócsoportok műveit megénekelték félillegális rockzenekarok, és izgatottan sutyorogtak róla a lépcsőházban dühös, pályakezdő értelmiségiek.

„Költő”. Ennek a szónak rangja volt, méltósága, körbevette egyfajta aura, ami mára végképp eltűnt körülötte. A költőt régen élelemmel látta el valami széplelkű úrilány, ma elétolakodnak a pénztár előtt, s ha bevallja a foglalkozását, így szólnak: „Értem, szóval bolond.”

Mondjunk azért a végére pár enyhítő körülményt. Ami némi reménykedésre ad okot.

Az ember nem változik. Sőt megkockáztatom, sosem változik semmi. Így aztán lehetséges, hogy ebből a válságból is kilábalunk, és talán mégis megmarad az irodalom, a magyar irodalom – mármint ami nemzeti kultúra, és nem a nyomtatott betű booktokos lánykák videóiban –, de a mikéntre és hogyanra csak annyit tudok mondani, amit Waszlavik a rockzene válságából kivezető úttal kapcsolatban: „Arra van!”