A Kárpát-medencei népfőiskola-hálózat jelentősége

Reménykedjünk, működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatalság) nemzeti központja.

Budapest, 2019. október 31. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor kormányfõ (j) átadja a Magyar Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetést Lezsák Sándornak, az Országgyûlés alelnökének, József Attila-díjas költõnek, a Nemzeti Fórum, a Bethlen Gábor Alapítvány és a Mindszenty Társaság elnökének, a Lakitelek Népfõiskola alapítójának a Karmelita kolostorban 2019. október 31-én. MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

Kitűnő hetilapunk interjút készített Totális tájékozatlanság címmel neves egyetemi tanárunkkal, amelyben a professzor az egyetemi hallgatók súlyos magyarságismereti ­hiányosságait taglalja.

Egyik erre irányult fölmérésének eredményeit és tanulságait összegezve kijelenti: „Olyan mértékben hiányzik a magyarságukra vonatkozó kulturális ismeretük, mintha sohasem jártak volna általános iskolába, mintha soha sem tettek volna emelt szintű érettségit magyar irodalomból vagy történelemből.”

Nem tudják, hogy hol van például Gyula vagy Tokaj, esetleg Ormánság vagy Kalotaszeg; száz hallgató közül egy sem ismerte föl a Rákóczi-induló dallamát; ötven diák közül egy tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen verset idéz meg József Attila szobra a rakparton, miközben többségük eleve föl sem ismerte a szobrot.

Harminc hallgatóból egyetlenegy sem tudott Arany Toldijára asszociálni a Repül a nehéz kő idézetről. És nem is tudták, miért repül a kő. Pedig attól vagyunk magyarok, hogy az ilyen idézeteket értelmezni tudjuk, hiszen egy németnek vagy olasznak semmit sem mond a kifejezés – teszi hozzá a professzor.

Természetesen a föntiekhez hasonló, de lehet, még riasztóbb példákat százával sorolhatnánk, beleértve nemcsak a tájékozatlanságot, hanem a súlyos félretájékozottságot vagy tévedéseket is a fiatalok körében.

Vannak is ilyen elrémisztő gyűjtemények, némelyik komoly fölmérésen alapszik. De többre lenne szükség, hogy jobban lássuk a bajt, főként nemcsak egyetemisták, hanem más csoportok, elsősorban a kevésbé iskolázottak körében, hiszen ők vannak többen az országban. Persze előre megmondható, hogy körükben még sokkal elképesztőbb eredményeket kapnánk.

Széles körű fölmérések alapján meg kellene állapítani a „nemzeti tudatlanság” fokait, majd ennek alapján föltárni az okait. Ez önmagában hatalmas feladat, ami pedig az iskolát illeti, komoly hangsúlyváltásokra és új koncepcióra lenne szükség, ami az identitásképző tárgyakat illeti.

Tananyagbeli és módszerbeli változtatásokról van szó, például hangsúllyal szerepeltetni kell a tantervben a pozsonyi csatától kezdve Trianonon keresztül ötvenhat jelentőségéig számos olyan fontos tételt, ami többnyire sehogy vagy csak néhány száraz mondatban szerepel a jelenlegi tantervekben és tankönyvekben. Kissé jobban vissza kell néznünk a közelmúltba is, hisz a nemzeti tudat mai hiá­nya jórészt onnan ered.

A fél évszázados kultúrpolitika magyarügyekben is szándékosan tartotta sötétben a diákságot (a határokon kívül eső nemzettársainkról különösen), eltitkolva előlük szinte mindent és mindenkit, amire és akikre magyarként büszkék lehettek volna. Bizonyos kérdésekben, mint például 1956 ügyében folyamatosan hazudtak nekik.

Nagymértékben hozzájárultak mindezzel az egészséges nemzettudat kialakulásának megakadályozásához. Természetesen nem csupán az iskolai oktatásról van szó.

A kultúra, a tudomány, a művészetek, a film, a néptánc, az irodalom, a kommunikáció, a szórakoztatás, a sajtó, az internet (ez utóbbi mint a fiatalok számára legfontosabb eszköz és ­médium) számos területén határozott és összehangolt változtatásokat kellene tenni, hogy a hanyatlást megállítsuk, és megfordítsuk az „elnemzetlenítés” folyamatát. Nem kétséges, hatalmas feladatról beszélünk.

Vannak dicséretes nemzetépítő, nyugodtan mondhatjuk: nemzetmentő kezdeményezések. Bár látszólag nem kapcsolódik témánkhoz közvetlenül, de ide tartozik az új, kormányzati családtámogatás.

Az utolsó pillanatban indult (jobb később, mint soha), mert ha tovább fogyunk, akkor nemzettudatról sem lesz érdemes beszélni többé. Van már Magyarságkutató Intézet is (az ellenzék vehemens tiltakozása ellenére, de ez egy másik írás tárgya), valamint, ha lassan is, növekszik az olyan intézmények száma, amelyek legalábbis részben identitásképzéssel foglalkoznak. Azonban mindez inkább tudományos jelentőségű, és egyelőre alig van hatással a fiatalok tömegeire.

Sokkal nagyobb lehetne ilyen szempontból a film jelentősége – ezzel jó néhányan foglalkoztak a közelmúltban egyes médiu­mokban. Sajnos azonban azok a filmek, amelyeket az állítólag megújult magyar filmgyártás produkál, nem töltenek be semmilyen nemzeti funkciót. Jó történelmi filmekre lenne szükség, de a még el sem készült Hunyadi-film körül is bajok mutatkoznak.

A belgrádi várban az idén fölállított Hunyadi-szobor sem mutatja a nagy hadvezér és a várvédő magyarok hőstettét, mint ahogy elvárható lett volna. (Lehet, hogy művészi alkotás, de a legtöbb arra járó számára csupán egy torz pléhfigura.) Mintha kézenfekvő lehetőségeinkkel sem tudnánk (vagy nem is akarnánk?) élni.

A nemzeti identitás hiánya nemritkán a politikában nyilvánul meg. Egyik pártunk ifjú vezére a legutóbbi elnökválasztási kampány során elment Erdélybe, és az egyik román jelölt mellett (vagyis a magyar jelölt ellen) kampányolt. Amikor hazajött, és itthon ezért elmarasztalták, egyszerűen nem értette, mit csinált rosszul. Vagy legalábbis úgy tett. Azóta két pártbeli kolleginája is művelt valami hasonlót a Felvidéken.

Tudjuk, hogy mindehhez az intenció és a muníció részben kívülről jön. De ahhoz, hogy működjön, hazai fogadókészség is kell, az pedig csak nemzettudat híján lehetséges. Tessék elképzelni, mi lenne itt, ha ezek vagy ilyenek kezébe kerülne az ország irányítása! Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem is jelezhetnénk az egészséges nemzettudat helyreállításának sürgősségét és fontosságát.

De reménykedjünk. Működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatalság) nemzeti központja. Egyik barátunk mondta: ilyenből kellene ötven vagy száz a Kárpát-medencében, és a nemzet jövője biztosítva lenne. Részben nyitott kapukat dönget. Az alapító és szellemi vezető Lezsák Sándor megkezdte a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózat fölépítését határon innen és túl.

Most, hetvenedik születésnapja táján csak azt kívánhatjuk neki (az ismételt gratuláció mellett), hogy folytassa Lakitelek hatalmas munkáját a lehetőségek határáig.