A szerencsés vágányon gördülünk

Életbe vágó a küzdelem, hogy mindig magyar kézen tudhassuk a váltót.

Fortepan / Faragó György

A gyilkos rezsim áldozatai előtt úgy róttuk le a tiszteletünket, hogy az csendes forradalmi pillanatok sokaságát teremtette meg; s bár egykor kevesen voltak, akik hangot is mertek adni szabadságvágyuknak, az az év a közös, kiszakadt sóhajok, a mocskos gazemberek hátrébb somfordálása, s a hirtelen jött szabadság éve lett. Hatalmas tömegben álltunk a Hősök tere betonján, amikor elhangzottak a beszédek a Rajk–Bachman-díszletekbe öltöztetett Műcsarnok előtt.

Göncz Árpád azt kérte a téren, hogy álljon le egy percre az élet: emlékezzünk a halottainkra, Vásárhelyi Miklós azzal folytatta, hogy a múlt tanít és kötelez: legyen ez a rend és béke országa. Rácz Sándor – a forradalom egykori hőse, a Munkástanácsok elnöke, a kommunista megtorlás áldozata – a földöntúli jóság gesztusával a kommunistákat is csatlakozni hívta a szent ügyhöz, a magyar szabadság visszaszerzéséért való küzdelemhez. Mécs Imre arról szólt, hogy a lelkiismeret-vizsgálat napja ez: miként tudtunk élni harminchárom évig szabadság nélkül?

Király Béla arra intett, tanuljuk meg ’56 mártírjaitól az elvekért való kiállást. Orbán Viktor pedig arról beszélt, hogy ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a diktatúrának, s egyúttal az orosz csapatok kivonulásának haladéktalan megkezdésére szólított fel.

A pluralitás, a demokratikus társadalomszerveződés végre valódi versenyt hozott, a hatalmas kínálatban voltak nagyszerű emberek és jó politikusok (a kettő véletlenül sem ugyanaz), s néhány nagyszerű ember, aki jó politikus is volt, meg a szürke semmilyenek, továbbá néhány bolond, s néhánynál azért több gazember.

Rengeteg idő telt el azóta, fejlődtünk, változtunk, alakultunk, ami természetes. E sorok írója például egykor egy pálcikaemberre hasonlított, most a hordóalkatúak rendjéhez sorolható, valaha minden estét társaságban töltött, most traumaként éli meg, ha el kell mennie otthonról. Ki-ki magánváltozásairól számot adhat önmagának és szeretteinek – ez segíti az önismeretet, s mint ilyen, helyénvaló –, és számot vethet azzal, hogy miként látja az ország minden döccenő, holtpont ellenére szédületes fejlődését.

Három apró részletről szólnék most csak, széljegyzetnyi tömörségben.

A fundamentális komponens, ami minket magyarokat – s nyomunkban Közép- és Kelet-Európa elnyomott népeit – összekötött ekkoriban, az a szuverenitás iránti igény, a szabadság iránti vágy és a nyugati ­orientáció. Utóbbi alatt a Nyugat eredeti karaktervonásait képzeltük, mindazt, ami a polgári fejlődésben ott nem tört meg a szovjet elnyomástól, és amit a zsidó-keresztény kultúrkör öröksége nyújt.

E tekintetben tehát érdemes leszögezni, hogy ehhez a nyugati világhoz való orientációnk töretlen, s ha az önsorsrontó rombolások, a dermesztő új hullámos őrületek ellenében szót emelünk, azt éppenhogy annak a Nyugatnak a védelmében tesszük, amelyhez mi is tartoznánk.

Másrészt – s ezért gondolhatunk nemcsak nosztalgikusan, de felemelően is az újratemetés napjára – a „zsákutcás magyar történelem” a múlté, a magunk felelőssége, hogy mit kezdünk szabadságunkkal, s bár kétségkívül minden elrontható, egyedülálló históriánkban ez a szabad, demokratikus bő három évtized, amiben semmi nem tudta megtörni az emberek önrendelkezési igényét – hiszen minden országgyűlési választáson a polgárok többsége részt vett –, és egy modern, de régi kincseire újra rálelő ország polgárai lehetünk. Az elmúlt évtizedben pedig ráadásként sohasem látott forrásbőség jutott a magyar kultúrára, s nemzeti örökségünk ápolására, ami szervesen függ össze azzal is, hogy megérthessük és megóvhassuk közös értékeinket.

S még valamit érdemes megjegyeznünk: a demokratikus versengés velejárója, hogy vannak a versenynek vesztesei, akár olyanok is, akik egyébként szintén sokat tettek a kommunizmus megdöntéséért egykor. Akad, nem is egy, aki a kudarcot gyűlöletté formálja, s hirtelen orosz tankoknak nézi a választott kormányt, vagy azt gondolja, hogy akik most kormányoznak, azok „kiradíroznák” Nagy Imrét a történelemből. Ha mindezeket olyasvalakitől halljuk, akiben van mit tisztelni, akkor fogadjuk empátiával, se nem bölcs, se nem kedves dolog idős és csalódott emberek méltatlan vádjaira válaszolni. Miképp a forradalom miniszterelnökére is azért emlékezünk, mert voltak nagyszerű, hősies és kivételes pillanatai is az (amúgy sok nehéz hibától is terhes) életének, igyekezzünk mindenki máséban is azt meglelni, ami felemelő benne, akkor is, ha épp ő maga rombolná le egykori nimbuszát.

Bibó István, a forradalmi kormány egykori államminisztere azt írta: „Nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani.”

A szerencsés vágányon gördülünk, ha elmélyedünk a huszadik század történelmében, ha azokra gondolunk, akik a szabadságharcban az életüket áldozták, talán jobban átéljük az önrendelkezés szabadságának a mámorító érzését, s megértjük azt is, miért életbe vágó a küzdelem, hogy mindig magyar kézen tudhassuk a váltót.

A szerző közíró, tanácsadó

A borítóképen: Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Fotó: Fortepan/Faragó György