A minap „elütött” egy gyalogos. Mivel álló autóban ültem, szerencsére nem én mentem neki, ő jött nekem. Már messziről gyanús volt, amint leszegett fejjel, határozatlan léptekkel, csigalassúsággal, olykor meg-megállva, oldalazva halad át az úton.
Azt hittem, pocsolyarészeg, de közelebb érve kiderült, hogy ennél sokkal súlyosabb szenvedély rabja: telefonbeteg. Kihasználva a gyér forgalmat, leparkoltam, és érdeklődve figyeltem, mi történik. Érdemes volt. Lazán nekem sétált, kicsit koppant, nagyon meglepődött, egy pillanatra még a szemét is levette a képernyőről, aztán lépett is tovább. Szó nélkül.
Húsz éve talán még mentőt hívtam volna, de manapság már megszokott az ilyesmi. A külvilágot teljesen kizáró gyalogos még nem is a legnagyobb veszélyforrás, bár tagadhatatlanul bosszantó picit, ha a zebra közepén azért áll meg, hogy mondjuk az alábbi, halaszthatatlan „csetelést” folytassa le:
– Mizu?
– Semmi. Veled?
– Velem is semmi.
Persze nem lehetetlen, hogy még ennél is lényegesebb információkat oszt meg saját közegével: lefotózta és szétküldi, mit reggelizett, hogyan áll a frissen mosott haja, mekkora „gumit” rakott le a járdára a kutyája. A gyalogos azonban legalább lassú, így kalkulálható.
A minősített öngyilkosjelölt a kerékpáros: fülhallgatója kivonja a hétköznapi létből, ezért háborítatlanul teker a szűk egyirányú utcában, szemben a kötelező haladási iránnyal, a kereszteződésbe hajtva megfeledkezve jobbkéz-szabályról, elsőbbségről, a szabad szellem efféle „otromba korlátozásairól”. A ferencvárosi Páva és Tompa utca sarkán nagyjából hetente gázolhatnék el egy két keréken járó kütyüőrültet; elenyésző részük elnézést kér, valamivel többen azon ütköznek meg, hogyan kerültem egyáltalán oda, a döntő többség viszont nem is észleli, hogy éppen megkímélték az életét. Ez utóbbiak feltehetően azt a típusú, szupermodern fejlesztésű fülhallgatót használják, amely megszűri a környezet zajait, hanghatásait, így a külvilág gyakorlatilag megszűnik. Mert ez a cél. Ami azonnali és szórványos, valamint hosszabb távon ható és általános tragédiákhoz egyaránt vezethet.
Előbbiekről a híradásokból értesülhetünk. A tizenhét éves lányról, aki tavaly nyáron Gödön telefonnal a kezében, mosolyogva sétált a Budapestről érkező vonat elé, tudomást sem véve a fékező és dudáló mozdonyról, a torkaszakadtából üvöltő szemtanúról.
A tizenhat esztendős fiúról, aki idén tavasszal Monorierdőnél zenehallgatás közben nyomkodta a telefonját, és a Cegléd felől haladó szerelvényt ugyan még megvárta, de két határozott lépéssel frontálisan a szemben jövő alá gyalogolt. Az iszonyatos példákat százszámra sorolhatnánk, egy felmérés szerint 2011 és 2017 között világszerte 259 ember vesztette életét csak szelfizés miatt, átlagéletkoruk 23 év volt. Bizonyos Felon Smith Amerikából, Illinois államból más eset; ő látta a vonatot, de a telefonja kicsúszott a kezéből és a sínekre esett, ezért utána vetette magát, hogy még kimenekítse onnan. Nem sikerült neki.
Ha csak két-három évtizeddel ezelőtt halljuk, olvassuk az efféle híreket, vagy csupán nézzük a mai utcán, strandon, kocsmában, egyéb közösségi tereken készült felvételeket, az egymástól független, párhuzamos valóságukba révedő, a villódzó képernyőkbe vesző, néma emberi egyedeket, azt gondoljuk, sci-fi regénybe, filmbe csöppentünk.
Napjaink valósága mégis ez. Valamint az, hogy soha az emberiség története során nem kerültünk olyan szoros, általános, tömeges, folyamatos és intenzív függésbe tárgytól, mint a harmadik évezredben az okostelefontól. Már a barlanglakók őrizték a tűzszerszámaikat és a fétiseiket, később is minden kornak megvoltak a kitüntetett, létfenntartáshoz szükséges és szakrális kincsei fegyverek, ereklyék, zászlók, talizmánok formájában. Őseinkkel együtt lovaikat és lándzsáikat, íjaikat is eltemették, a vadnyugaton pedig akkora becsben tartották a jó pisztolyt, hogy az a mondás járta, nem az Isten tette egyenlővé az embert, hanem Samuel Colt, a revolver feltalálója.
Az okostelefon ugyan lassabban öl, de biztosabban és tömegméretekben. Nem tűzpárbajban, kirívó esetektől eltekintve nem is a száguldó vonat elé csalva áldozatát, hanem kommunikációban, illetve annak hiányával ember és ember közti kapcsolatokat. Családban, munkahelyen, bélyeggyűjtő szakkörben vagy sportöltözőben. Mindenütt, ahol hajdan először is mondanod kellett valami érdemit a kiszemelt lánynak, a főnöknek, a társaknak – erre, mint a revolver előtti időkben, volt egy töltényed –, amitől ők felfigyeltek rád, aztán nap mint nap szavakkal, beszéddel, gesztusokkal is bizonyítékát adtátok annak, hogy összetartoztok.
Most minderre itt a telefon. A fiú nem a lány kezét fogja, a papa és a mama nem a gyerekét, hiszen mindenkinek csak két keze van, azzal meg a gombokat kell nyomkodni, különben végzetesen kimaradunk az információáramlásból. Hogy mellettünk is ül valaki? Semmi gond, neki is megvannak a maga körei.
Az üzenetek jobbára fél mondatokban, pár százas szókinccsel, újmagyar, újangol, minden egyéb nyelven, de napi huszonnégy órában özönlenek. A legnagyobb csapás, ami ma embert érhet, ha otthon felejti, elhagyja vagy lemeríti a telefonját. Nyaraláskor, étteremben, meccsen keservesen szórakozom a „békésen egymás mellett élő” családok, párok látványán, hasonló értetlenséggel figyelem gyerekek kezében a több százezres csodákat, miközben tudom némelyikükről, hogy a család többhavi jövedelmét markolásszák.
Sovány vigasz, de biztató, hogy egyes utazási irodák már felárral kínálják a telefonmentes utazásokat. Nincs mese, az elvonókúráért fizetni kell, persze csak azoknak, akik felismerik, hogy szenvedély rabjai, tehát betegek, kezelésre szorulnak. A túlnyomó többség azonban ezért a pénzért sokkal inkább vesz még egy okostelefont.
