Ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van

Megkezdte működését a varsói Collegium Intermarium Egyetem.

A másik felfogás – mely, úgy gondolom, Közép-Európa számára kristálytisztán jelöli ki az utat – a keresztény szabadság harcát irányozza elő. Mi, ezen gondolat képviselői nem több, mélyebb – ám lelkiekben sekélyesebb –, hanem jobb, szabadabb uniót szeretnénk. Mi azt valljuk, hogy Európa egyszerre a szív és az értelem dolga: idegen megszállás helyett nemzeti függetlenség, individualizmus helyett család és közösség, tervutasítás helyett piacgazdaság, központosítás helyett szubszidiaritás, vágykiteljesítés helyett a természet rendje által adott jogok védelme.

Fotó: Alapjogokért Központ

Egy hibát azonban talán elkövettünk korábban, amelyből érdemes tanulnunk: a vasfüggöny okozta hibernált állapotunkból kiindulva úgy gondoltuk 1989–90 fordulóján, hogy a helyzet Nyugaton is változatlan – persze jó értelemben. Egy olyan Európa képe élt bennünk, ahol a munkának becsülete, a nemzetnek tisztessége, a férjnek felesége és a feleségnek férje van, és ahol még az ateista is keresztény. A helyzet ugyanakkor az, hogy az állandó konszenzuspolitikával, kompromisszumcentrikussággal, az értéksemlegesség, a másság elfogadásának folyamatos hangoztatásával és gyakorlásával Európa kiüresítette önmagát – a „szellem Európája” megszűnt létezni. A Nyugat a nagy jólétben és kényelemben egyszerűen elpuhult. Európa annyira elkezdett mindent tolerálni, hogy önmaga végül semmivé lett. Semmivé lett, mert megtagadta Istent, meghaladottnak nyilvánította a nemzetet – és most a politikai korrektség nevében a családnak és a gondolkodásnak üzent hadat. Európa kulturálisan is kiüresedett: ennek legszembeötlőbb jele, hogy az Európai Unió jelszavai, „hivatalos értékei” ballaszthalmazokká silányultak, az EU maga pedig egy szürke eurokraták által üzemeltetett, falanszterjellegű, technicizált intézményi struktúrává vált.

Öröm az ürömben azonban, hogy Európa ezen térfelén – köszönhetően abszurd módon a sok nehézségnek és a kommunizmus hosszú, gyötrelmes évtizedeinek – megerősödtünk. Minket ugyanis már számtalanszor megpróbáltak elhallgattatni, megpróbáltak teljesen lenyomni a víz alá. Ezek a próbálkozások azonban mind kudarcba fulladtak. Amink van, azért megdolgoztunk. Hazánkat újra és újra újjáépítettük, harcoltunk és meghaltunk érte. És éppen ezért tudatában vagyunk annak, hogy mi a veszítenivalónk, és annak is, hogy Európáért, igazából saját magunkért érdemes küzdeni. Mi biztosak vagyunk abban, hogy számos kitörési ponton keresztül képesek vagyunk a közös európai projektet megmenteni. Hiszen Európa közös ügy, de nem globális ügy. Ezért aztán senkinek nem lehet közömbös, hogy mi történik a kontinensünkön és milyen irányba mennek a dolgok: közösen meghatározott vagy felülről ránk kényszerített, globális irányba.

Mondhatni, „örök” vitatéma, van-e helye posztmodern világunkban a klasszikus értékeknek. Az én állításom, tételem az, hogy van, sőt mi több, szükségünk van azokra. Szükség van a normalitás melletti megrendíthetetlen kiállásra, az Isten, haza, család hármas egységére, mert ez nemcsak keretet ad életünknek, de kitörési pont lehet a nihilt és a lájkkultúrába olvadó, semmittevést hirdető nyugati politikai elitekkel szemben.

Hiszek abban, hogy előnyünkre válhat ebben a csatában az is, amit egyszerűen csak a keresztény szabadság eszményének hívunk, mely az egyént nem a társadalommal szemben helyezi el, hanem az egyén kiteljesedését a másoknak – családnak, nagyszülőknek, apának, anyának, gyermeknek, az egyetemi campusnak, a nemzetnek –, vagyis összességében a közösségnek történő alárendelődésben látja. Fontos azt is szem előtt tartanuk, hogy Európa mi magunk vagyunk. Pontosabban: ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van, ugyanis itt vannak még olyan energiák, melyek szembe tudnak szállni a ma nem-Európájával. Ezt a régiót nem csak „frissen” visszaszerzett szuverenitásélménye, de a földrajzi összezártságból adódó közös történelmi tapasztalatok és egzisztenciális helyzetek is összekötik, miközben ugyanezek el is választják a Nyugattól.

A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” egyszer azt mondta: „Tőlünk függ minden, csak akarjunk!” Ha pedig a magyar történelem egyik legnagyobb gondolkodója mondja ezt, akkor kénytelen vagyok neki elhinni. Azt kívánom tehát mindannyiunknak, hogy vigyázva arra, amit eddig elértünk vagy amit most létrehozunk, akarjunk, legyünk bátrak és elszántak! Hiszen tudjuk: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

(Az írás a Collegium Intermarium Egyetem varsói nyitókonferenciáján 2021. május 28-án elhangzott beszéd átdolgozott, szerkesztett változata)

A borítóképen: Szánthó Miklós. Forrás: Alapjogokért Központ