Ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van

Megkezdte működését a varsói Collegium Intermarium Egyetem.

Grandiózus feladat vállalását jelenti egy dedikáltan konzervatív profilú egyetem létrehozása, megalapítása. Nagy kincs ez a mai világban, amikor is az angolszász egyetemek iránti egykori rajongásunk tovatűnni látszik. Olvassuk, halljuk ugyanis, hogy a nyugati egyetemeken nem tűrik az ellenvéleményt, nem engedik előadni azokat, akik a liberális hatalmi elit véleményével nem értenek egyet. Mi ezt a módszert ismerjük, a diktatórikus akadémiai légkört nekünk, magyaroknak vagy lengyeleknek volt szerencsénk több mint negyven éven át megtapasztalni – és nem kérünk belőle.

Éppen ezért úttörő kiváló lengyel barátunk és partnerünk, az Ordo Iuris vállalkozása, hogy létrehozták ezt az intézetet, amely utat mutathat Európa, legalábbis Közép-Európa számára. A konzervatív jelző a progresszió sötét lovasai számára szitokszó, de ők Istenre is azt mondják, hogy régi meg hogy öreg – mégis övé a jövő.

A koronavírus-járvány ellenére az Európai Unió jövőjéről szóló viták nem kerültek le a napirendünkről. Sőt bizonyos értelemben most is azért dolgozunk, hogy Európának – a saját visszafogott és szerény stílusunkban – megmutassuk, hogy van jövő. Amikor Európa jövőjéről beszélünk, nem pusztán egy kontinens vagy egy jogintézmény jövőbeli geopolitikai helyzetéről vitázunk, hanem egy világnézeti és egyben hitbeli életmódvitát folytatunk arról, hogy mi a rossz és a mi a jó. Mik azok az értékek, amelyeket mi fontosnak tartunk, és amiket szeretnénk, ha a gyerekeink, unokáink is követendőnek gondolnának. Ennek a jövőképvitának véleményem szerint – mint egy érmének – két oldala van a XXI. században.

Az első szerint, amelyet a liberálisok manapság igyekeznek kizárólagosan elfogadhatónak titulálni, Európa akkor tud közelebb lépni az „igazi Európa” vágyott ideájához – vagy disztópiájához –, ha felülírja az alapító atyák szuverenitásra és egyenrangú államok közötti együttműködésre épülő, grandió­zus elképzeléseit. Ők a „tegnap Európáját”, az Európát, melyet mi Európaként ismerünk, akarják végérvényesen meghaladni, és a liberális értékválasztást akarják rákényszeríteni valamennyi társadalomra. Hívószavaik a kommunisztikus egyenlőség, a nihilizmus, a kényelmesség, a fotelből történő jóemberkedés. Számukra azok a fogalmak, mint hit, Isten, család, közösség, józan ész, normalitás, teljesítmény, tekintély nem értelmezhetők ebben a modernnek nevezett politikai kontextusban. Vagy ami sokkal rosszabb: ha értelmezhetők is, nem jelentenek már semmit sem, tehát meghaladandók.

A másik felfogás – mely, úgy gondolom, Közép-Európa számára kristálytisztán jelöli ki az utat – a keresztény szabadság harcát irányozza elő. Mi, ezen gondolat képviselői nem több, mélyebb – ám lelkiekben sekélyesebb –, hanem jobb, szabadabb uniót szeretnénk. Mi azt valljuk, hogy Európa egyszerre a szív és az értelem dolga: idegen megszállás helyett nemzeti függetlenség, individualizmus helyett család és közösség, tervutasítás helyett piacgazdaság, központosítás helyett szubszidiaritás, vágykiteljesítés helyett a természet rendje által adott jogok védelme.

Fotó: Alapjogokért Központ

Egy hibát azonban talán elkövettünk korábban, amelyből érdemes tanulnunk: a vasfüggöny okozta hibernált állapotunkból kiindulva úgy gondoltuk 1989–90 fordulóján, hogy a helyzet Nyugaton is változatlan – persze jó értelemben. Egy olyan Európa képe élt bennünk, ahol a munkának becsülete, a nemzetnek tisztessége, a férjnek felesége és a feleségnek férje van, és ahol még az ateista is keresztény. A helyzet ugyanakkor az, hogy az állandó konszenzuspolitikával, kompromisszumcentrikussággal, az értéksemlegesség, a másság elfogadásának folyamatos hangoztatásával és gyakorlásával Európa kiüresítette önmagát – a „szellem Európája” megszűnt létezni. A Nyugat a nagy jólétben és kényelemben egyszerűen elpuhult. Európa annyira elkezdett mindent tolerálni, hogy önmaga végül semmivé lett. Semmivé lett, mert megtagadta Istent, meghaladottnak nyilvánította a nemzetet – és most a politikai korrektség nevében a családnak és a gondolkodásnak üzent hadat. Európa kulturálisan is kiüresedett: ennek legszembeötlőbb jele, hogy az Európai Unió jelszavai, „hivatalos értékei” ballaszthalmazokká silányultak, az EU maga pedig egy szürke eurokraták által üzemeltetett, falanszterjellegű, technicizált intézményi struktúrává vált.

Öröm az ürömben azonban, hogy Európa ezen térfelén – köszönhetően abszurd módon a sok nehézségnek és a kommunizmus hosszú, gyötrelmes évtizedeinek – megerősödtünk. Minket ugyanis már számtalanszor megpróbáltak elhallgattatni, megpróbáltak teljesen lenyomni a víz alá. Ezek a próbálkozások azonban mind kudarcba fulladtak. Amink van, azért megdolgoztunk. Hazánkat újra és újra újjáépítettük, harcoltunk és meghaltunk érte. És éppen ezért tudatában vagyunk annak, hogy mi a veszítenivalónk, és annak is, hogy Európáért, igazából saját magunkért érdemes küzdeni. Mi biztosak vagyunk abban, hogy számos kitörési ponton keresztül képesek vagyunk a közös európai projektet megmenteni. Hiszen Európa közös ügy, de nem globális ügy. Ezért aztán senkinek nem lehet közömbös, hogy mi történik a kontinensünkön és milyen irányba mennek a dolgok: közösen meghatározott vagy felülről ránk kényszerített, globális irányba.

Mondhatni, „örök” vitatéma, van-e helye posztmodern világunkban a klasszikus értékeknek. Az én állításom, tételem az, hogy van, sőt mi több, szükségünk van azokra. Szükség van a normalitás melletti megrendíthetetlen kiállásra, az Isten, haza, család hármas egységére, mert ez nemcsak keretet ad életünknek, de kitörési pont lehet a nihilt és a lájkkultúrába olvadó, semmittevést hirdető nyugati politikai elitekkel szemben.

Hiszek abban, hogy előnyünkre válhat ebben a csatában az is, amit egyszerűen csak a keresztény szabadság eszményének hívunk, mely az egyént nem a társadalommal szemben helyezi el, hanem az egyén kiteljesedését a másoknak – családnak, nagyszülőknek, apának, anyának, gyermeknek, az egyetemi campusnak, a nemzetnek –, vagyis összességében a közösségnek történő alárendelődésben látja. Fontos azt is szem előtt tartanuk, hogy Európa mi magunk vagyunk. Pontosabban: ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van, ugyanis itt vannak még olyan energiák, melyek szembe tudnak szállni a ma nem-Európájával. Ezt a régiót nem csak „frissen” visszaszerzett szuverenitásélménye, de a földrajzi összezártságból adódó közös történelmi tapasztalatok és egzisztenciális helyzetek is összekötik, miközben ugyanezek el is választják a Nyugattól.

A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” egyszer azt mondta: „Tőlünk függ minden, csak akarjunk!” Ha pedig a magyar történelem egyik legnagyobb gondolkodója mondja ezt, akkor kénytelen vagyok neki elhinni. Azt kívánom tehát mindannyiunknak, hogy vigyázva arra, amit eddig elértünk vagy amit most létrehozunk, akarjunk, legyünk bátrak és elszántak! Hiszen tudjuk: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

(Az írás a Collegium Intermarium Egyetem varsói nyitókonferenciáján 2021. május 28-án elhangzott beszéd átdolgozott, szerkesztett változata)

A borítóképen: Szánthó Miklós. Forrás: Alapjogokért Központ