Ellopott gyermekkorok balladája (1.)

Ül Greta Thunberg a vonaton, viszi hazafelé bőröndben az ellopott gyerekkorát. Helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet.

Aztán Greta Thunberg átül az első osztályra, a számára fenntartott, foglalt helyére. Erről a Deutsche Bahn levele értesít:

„Kedves Greta, köszönjük, hogy minket, vasutasokat támogatsz a klímaváltozás elleni harcban. Örülünk, hogy szombaton az ICE 74-es vonatával utaztál, amely száz százalékban környezetbarát elektromossággal működik. Szebb lett volna, ha arról is beszámolsz, hogy csapatunk milyen barátságosan és kompetensen gondoskodott rólad az ülésednél az első osztályon.”

Mondom: helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múlva az elmúló idő jeges cinizmusának nagyítója alatt. Mert – ezt is mondom még egyszer – nincs új a nap alatt.

Az elmúlt évtizedben hagytak el bennünket a múlt század tízes-húszas éveiben született generáció utolsó mohikánjai. A nagyszüleink. Ők gyerekek voltak az első világháború alatt vagy közvetlenül utána.

Apjuk Ypernél kiokádta tüdejét a mustárgáztól vagy csonkolt testtel szenvedett ki Gallipolinál, megtetvesedett és megőrült az Isonzo mentén, gyalogsági ásójával verte agyon a muszkát Limanowánál, majd beleit a markában szorongatva vitte el a haslövés. Vagy nézte az éjszakai égboltot Galíciában, Przemyślnél, és üzent haza:

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.„

(Gyóni Géza: Csak egy éjszakára…)

Ők voltak a dédapáink. Meghaltak, és katonatemetőkben várják a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi nagyszüleinket, felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket.

És jött húsz rettenetes békeév, aztán jött az elsőnél is iszonyatosabb világégés, és jöttek a nagyszüleink. Folytatták ott, ahol a szüleik abbahagyták. Belefagytak Moszkva alatt a lövészárkokba, miközben egymás szájába fújták a legutolsó cigaretta füstjét. És beleégtek a tankokba Kurszknál, kiirtották egymást Sztálingrád poklában, megfagyott, üszkösödő végtagokkal pusztultak el kínok között a Donnál.

Ők is kiontott beleiket markolászták Iwo Jima rettenetes dzsungelében, az Omaha Beach homokjában, felfoghatatlanul megtervezett, iszonyatos halált haltak a náci haláltáborokban, majd kócos, tervszerűtlen, de épp oly iszonyatos halált haltak a kommunista haláltáborokban, s többségük katonatemetőkben vagy jeltelen tömegsírokban várja a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi szüleinket. És felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket.

És jött aztán húsz hihetetlen év, húsz év egy kettészakított világban. A világ egyik felén addig soha nem látott, elképzelhetetlen jólét köszöntött be, a másik felén pedig a világmegváltás. Vagyis szürkeség, kosz, nyomorúság, lábszag és mucsa – hogy klasszikusokat idézzünk. Jött a virsliujjú párttitkárok világa.

És itt is, ott is felnőtt a szüleink generációja.

(Folytatjuk)