Ha a pályázók számát vesszük figyelembe, akkor számít, hogy az új Európai Bizottságban ezt a posztot nekünk szánták. Mivel hosszabb ideje következetesen kiállunk a nyugat-balkáni országok uniós tagsága mellett, meg is érdemelnénk a lehetőséget, hogy végre tehessünk is valamit érte.
Trócsányi Lászlónak mint nemzetközileg elismert jogtudósnak nem lehetett különösebben jó élmény, hogy tudását és tapasztalatát figyelemre se méltatva diszkvalifikálták összeférhetetlenség miatt.
Nevéhez fűződik többek között a Brüsszelben sokat bírált alkotmány és a médiatörvény is. Ugyanakkor az EU-nak jelen pillanatban esze ágában sincs bővíteni, és többnyire a nyugat-balkáni országok sem szakítják el a hámot, hogy az uniós elvárásoknak megfeleljenek.
Először is, azért nincs napirenden a bővítés, mert egyes magországok nem akarják. Emmanuel Macron francia elnök júliusi belgrádi látogatásán személyesen fejtette ki Alekszandar Vucsics szerb államfőnek, hogy szó sem lehet addig új tagok felvételéről, amíg nem kerül sor az EU reformjára, hiszen a jelenlegi 28 tagállam között sincs egyetértés.
Egyelőre nem hangsúlyos, de a nyugat-európai gazdasági növekedés lassulásával egyre fontosabbá válhat az ellenérv, hogy a potenciális balkáni tagok szegények, s felzárkóztatásukra a pénz és az elszántság is kevés. Ha bekövetkezik a régóta rebesgetett gazdasági visszaesés, a tagországok lakosságával is nehéz lesz elfogadtatni az ezzel járó költségeket. Hogy egy történelmi példával éljünk, Bosznia-Hercegovina bekebelezése az Osztrák–Magyar Monarchiának is sokba került, olyannyira, hogy Andrássy Gyula külügyminiszter kis híján belebukott.
Azt, hogy Brüsszel részéről csökken a hajlandóság új tagok felvételére, a tavaly elkészült nyugat-balkáni stratégia elég világosan jelezte. Már a keletkezése is pótcselekvés volt, a bővítési szándék hiányának elkendőzése.
Ezt tavalyi balkáni útján hordozta körbe Johannes Hahn, az EU leköszönő bővítési biztosa. Hangzatos neve ellenére kevés konkrétumot mondott arról, hogy mikor számíthatnak az érintett országok bebocsátásra az Európai Unióba.
A két legesélyesebb, Montenegró 2010 óta, Szerbia 2012 óta hivatalos tagjelölt. A csatlakozásukra megjelölt 2025-ös év inkább mint ösztönző szerepel a dokumentumban, semmint konkrét ígéret. Ezen igazából nem is lehet csodálkozni, hiszen a 35 fejezetből a csatlakozási tárgyalásokon mindkettőjüknek összesen kettőt sikerült eddig ideiglenesen lezárni. A nyugat-balkáni országokkal szemben támasztott elvárások között több olyan szerepel, amelyeknek teljesülése még 2025-nél is távolabbi jövőbe vész.
Ilyen az egymás közötti viták belépés előtti rendezése. Horvátországgal például minden szomszédja vitában áll a közös határt illetően. Látva a Szlovéniával folytatott polémia alakulását, ezeknek megoldására a közeli jövőben nem lehet számítani. Szerbiára ugyan valamelyest csökkent a nyomás a koszovói rendezés kérdésében, ugyanis már nem szerepel a 2019-es év mint végső határidő a kölcsönös elismerésre.
Ám mivel a bővítési dokumentum hat nyugat-balkáni országról mint potenciális uniós tagról szól, nyilvánvaló, hogy Koszovót is ide számítja. Nehéz elképzelni két olyan ország felvételét, amelyek nem ismerik el egymást fennálló határaik között, sőt az egyik a másik létezését is kétségbe vonja.
Fontos, de a nyugat-balkáni országok részéről lazán kezelt kívánalmak a jogállamiság megvalósítása, az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása, a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harc, beleértve az állam és a szervezett bűnözés összefonódásának megszüntetését is. A hagyományokat és a gazdasági-társadalmi helyzetet figyelembe véve ezeknek a teljesülése szintén elég távolinak tűnik.
Felmerül a kérdés, hogyha ezeket az országokat valóban be akarja venni az EU-ba, akkor miért támaszt Brüsszel olyan követelményeket, amelyeknek a teljesülésére ha egyáltalán számít, akkor sem belátható időn belül, és miért ígérget? Erre ez idő szerint csak egy válasz kínálkozik: távol akarja őket tartani egy másik hatalomtól, amely szintén szeretné ezt a területet a saját érdekszférájába vonni.
Oroszországról van szó, amellyel már Andrássy óta versenyt fut a Nyugat a Balkánért. Ezt a helyzetet Szerbia használja ki a legügyesebben. Jóllehet kereskedelmi forgalmának ötven százalékát az EU-val bonyolítja, s a legtöbb befektetés is onnan érkezik, Oroszország ázsiója sokkal nagyobb.
Putyinnak már-már szenteket megillető kultusza van Szerbiában. Az orosz elnök sem fukarkodik a látványos gesztusokkal. Legutóbbi belgrádi látogatása alkalmával a legmagasabb orosz állami kitüntetésben részesítette Vucsicsot. Persze be is fektet a Nyugat-Balkánon az energiaszektorba, s dacolva a szankciókkal, fegyvert szállít Szerbiának.
Jóllehet nem tud olyan bőkezű lenni, hogy teljesen elhódítsa a nyugat-balkáni országokat, de a Nyugat céljainak megvalósulását hátráltatja, Szerbiának pedig lehetőséget ad arra, hogy oroszbarátságával zsaroljon, s a lehető legtöbb anyagi támogatást csikarja ki.
Az EU és a Nyugat-Balkán kapcsolata olyan, mint egy hosszúra nyúlt jegyesség. A felek egyre több hibát vesznek észre a másikban, végül rá is unnak és másra kacsingatnak. Nesze semmi, fogd meg jól!
A szerző Balkán-szakértő
