Én igazán nem tehetek róla, hogy a skót tisztifőorvos lemondásáról szóló hír hallatán halvány mosoly suhant át az arcomon. Az ember ilyenkor persze rögtön elszégyelli magát – de aztán rájön: nem a káröröm okozta az ösztönös reakciót, sokkal inkább az ügy mélyebb üzenete. Ugyanis korábban kétszer is hadakoztam már hasonló mosolykezdetekkel, előbb a holland, majd a román egészségügyi miniszter leköszönésének körülményeiről olvasva.
Szokás a politikusokat semmittevéssel vádolni, s jóllehet munkájuk nehézségei egészen más jellegűek a többi szakmához képest, a legnagyobb kihívás éppen e másságból fakad.
Kimondott szavaiknak, roppant ígéreteiknek ki kell állniuk a valóság próbáját; a társadalom a mintavételi egység, s egyetlen rossz kísérlet elég, hogy fellázadjon a többség.
Bruno Bruins holland egészségügyi miniszter, aki épp a koronavírus elleni küzdelemmel volt megbízva, összeesett és elájult egy parlamenti vitán. Rosszullétét utóbb az elmúlt időszak kimerítő munkájával indokolta, lemondására azonban nem érkezett érdemi magyarázat. A román egészségügyi miniszter, Victor Costache Bukarest összes lakosának koronavírus-tesztet ígért, de az egészségügyi dolgozóknak nem juttatott védőfelszerelést, így aztán orvosok, ápolók és páciensek tucatjai fertőzték meg egymást. Nem meglepő, hogy a kormányfő lemondásra szólította fel a meggondolatlan minisztert. De a legkellemetlenebb helyzetbe talán a skót tisztifőorvos, Catherine Calderwood juttatta saját magát, amikor kiderült, hogy titokban, nyomós indok nélkül kétszer is felkereste második otthonát, miközben mindenkit arra buzdított, hogy maradjon szépen otthon. Hibáját súlyosbítja, hogy a koronavírus-járvány elleni védekezés egyik arca volt – a televíziós és rádióhirdetésekben ő szólította fel otthonmaradásra a skótokat, hogy ezzel mentsék az életeket. Bár munkáját folytatni kívánta, az általános felháborodás hatására kénytelen volt lemondani.
Érdemes megjegyezni, hogy a WHO mostani adatai alapján az Egyesült Királyság és Hollandia országuk lakosságához mérten a koronavírus ellen kevésbé sikeresen fellépő országok közé tartoznak (előbbinél 0,812, utóbbinál 1,143 az ezer főre eső fertőzések száma és mindkettőnél igen magas a halálozási ráta), míg Románia a középmezőny tetejét súrolja ezer főre vetítve 0,23 fertőzöttel. Március végén a fentieket kiegészítő, tragikus hír érkezett: holtan találták Thomas Schäfert, a németországi Hessen tartomány pénzügyminiszterét, akit valószínűleg a koronavírus-járvány körüli gondok kergettek a halálba. És mit látunk? Németország populációjához mérten szintén a rosszabb helyzetben lévő országok között van a fertőzések számát tekintve (1,232 eset ezer főre vetítve, majdnem kétezer halálos áldozattal, a kormány pedig újabb szigorító intézkedéseket tervez). Hogy a fenti példák érzékletesebbek legyenek (s egyben rávilágítva, mennyire jogtalan hazánk intézkedéseit bírálni a többi országéval szemben), a magyarországi esetek száma 0.093 ezer lakosonként, a jelenlegi adatok szerint.
Jaj annak, akinek a nehézségek idején kell megmutatnia rátermettségét – jó és rossz döntéseit, egyes helyzetekre adott reakcióit számonkérés alkotta távcsöveken keresztül figyeli ezer meg ezer szempár. S a társadalom egykedvű legyintésére világjárvány közepén nemigen számíthat a jóhiszemű politikus.
Mert politikusok jönnek-mennek, de ne feledjük: bukásaink sokkal szembeszökőbbek, ha amúgy sem tettünk semmi figyelemre méltót. Életünk egészére kiható válsághelyzetekben pedig még a politikai apátiába süllyedt emberek is az állam felé fordulnak kapaszkodókért. Jobb tehát, ha minél kevesebb okot adunk a kiábrándító bizonytalanságra, amely előbb-utóbb ösztönös grimaszba torkollik majd.
