Nem lenne illendő hallgatni arról a jelenségkörről, amire Pesty László emlékezetes, nagy port felvert tusványosi kijelentése mutatott rá. A felvétel, melyen az ismert fideszes filmes mellett barátaink és harcostársaink, Andócsi János, Szőke László és Ba­yer Zsolt szerepelnek, ma is elérhető a világhálón. Látszik, hogy senki nem állt oda vitatkozni Lacival, én sem, vélhetően azért, mert mindenki úgy sejtette, hogy nem teljesen alaptalanok az amúgy nagyon érdesen megfogalmazott vádak. Nem lett volna szabad ezt a kérdést levegőben hagyni. Ha igaz az, hogy NER-es körök einstandoltak jól menő vállalkozásokat, akkor ezt ki kellett volna vizsgálni, ha nem igaz, akkor a rágalmazókat beperelni.

Ami így megfogalmazva durva eltorzítása a valóságnak, hiszen az ország rengeteget fejlődött, az állami vagyon nőtt, a lopás sem lopás, hanem a saját tábor egyes tagjainak helyzetbe hozása vitatható, de jellemzően törvényes eszközökkel. Végül azt se feledjük, hogy e jelenségkör minden politikai rendszer működésének része.

De amikor ez ömlik az átlagpolgárra minden csatornán, a kormányzati kommunikáció pedig nem kismértékben (egyébként fontos, sorsunkat meghatározó) világpolitikai kérdésekre fókuszál, akkor sokakban felmerül, hogy terelés történik. Benne volt ebben az ellenzéki győzelemben a „Csurran, cseppen”, benne volt megannyi, sok esetben dokumentált e témát érintő podcast, a Partizán és más műhelyek következetes, kitartó szellemi aknamunkája, a külföldi feketepropaganda, s az alaptalan, gyalázatos Putyin-pincsizés.

Mindezzel sikerült elérni, hogy olyan tömegek is az urnákhoz járuljanak, melyek mindeddig nem képezték a politikai folyamat részét. Elsősorban a soha más rendszert meg nem élő, a hatalom ellen könnyen mobilizálható, a közösségi média által mozgatott fia­talok, de minden bizonnyal számottevő a politika iránt eddig nem érdeklődő, Magyar Péter sármjától elolvadó háziasszonyok, valamint a „mitlauferek”, a többséghez húzók száma is. Olyan hangulatot sikerült teremteni az országban, ami a vélelmezhető győztesre voksolókat a Tisza Párt mögé állította. Hogy a magam személyes megélését is említsem: sosem tapasztaltam korábban olyat, hogy szegedi benzinkútnál, nagytétényi kisboltban vagy makói negyedosztályú kocsmában az legyen a téma, hogy itt az alkalom elzavarni a kormányt.

A győzelem esélye lelket öntött a frusztrált ellenzéki tömegekbe, reményt és célt adott nekik, attól függetlenül, hogy senki sem tudhatta, hogy mire szavaz, hisz megmondták előre, hogy nem beszélnek nyíltan a terveikről, mert akkor megbuknak. Így voksoltak ugyanarra a pártra az egykori SZDSZ és a Jobbik hívei, így került egy táborba Kéri László és Petschnig Mária Zita.

Kicsiben akkor érezhettünk hasonlót, amikor a rendszerváltás utáni korszak toronymagasan legjobban teljesítő főpolgármestere, Tarlós István elvesztette a választást, és helyét egy szivárványos, ukrán zászlós, semmihez nem értő, tesze­tosza figura foglalta el. Csakhogy most nem egy város, hanem az egész ország jövője a tét.

Itt állunk egy energiaválság küszöbén, a mélyállami erők háborúra készülnek, a woke-őrület továbbra is tombol, s nemcsak bástyáin­kat rohamozza, de Hegedüs hadnagyokat is talál. A győztes csapat egyik közismert figurája ideáltipikus példája a gyermekek lelkét mérgező LMBTQ-aktivistáknak. Mégsem eshetünk letargiába, egyben kell tartani a több mint kétmilliós nemzeti tábort, visszatérési utat biztosítani a kijózanodóknak, építkezni kell, kisközösségeket formálni s készülni a következő megméretésre.

Kós Károly történelmünk legnagyobb tragédiáját követően, 1921-ben adta közre a Kiáltó szó című röpiratát, melyben a realitással való szembenézésre és önmaga megszervezésére hívta az erdélyi magyarságot. Az akkor megfogalmazottak mutatis mutandis aktuálisak a jelen helyzetben is. Hadd idézzem: 

„Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. […] De tudom: talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé! […] Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! […] A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.”

Bő kétmillió magyar ma is várta, hogy mit mond a vezér, akiben bízott, s akiben e tábor elsöprő többsége most is bízik. Orbán Viktor első megszólalása mélyen emberi volt, ugyanakkor bölcs és erkölcsi szempontból irányadó. Nem az a cél, hogy az új kormány szakadékba vigye az országot, sőt, ha netán valamit jól csinál, azt támogatni kell, amiben pedig ellenkezik a nemzeti érdekekkel, azt minden fórumon szóvá tenni.

A nemzetben gondolkodó magyarok a közösségépítés mellett reménykedhetnek, hogy az új kormány nem fogja elkótyavetyélni a visszaszerzett állami vagyont, idegen kézre adni ismét a stratégiai ágazatokat, hogy nem fogják drag queenek az óvodások agyát szennyezni, hogy nem sodródunk bele a háborúba. Vagyis reménykedhetünk abban, hogy nem lesz igazunk, s nem következik be mindaz, amit a helyzet mögötteseinek ismeretében előrevetítettünk.

Mert a nemzeti oldal nem szurkolhat a hazája ellen.