Szimulákrum: csalóka, látszólagos, valóságot nélkülöző, modellek által generált másolat, hamis látszat. „A szimuláció legszebb allegóriájának Borges meséjét tarthattuk, amelyben a Birodalom kartográfusai oly részletes térképet rajzolnak, hogy az végül pontosan lefedi az egész területet, ám a Birodalom hanyatlása egyre jobban elrongyolja s tönkreteszi e térképet, és csak néhány foszlányát mentik meg a sivatagban. Íme, e romba dőlt absztrakció metafizikai szépsége, amely a Birodalom nagysága feletti gőgről tanúskodik, és szétmállik, mint egy dög, visszatérve a föld anyagába, némiképp hasonlóan képmásnak és valóságosnak öregkori összekeveredéséhez. E mese számukra már a múlté, és már csak a másodrendű szimulákrumok diszkrét bájával rendelkezik.” (Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége)

És most íme, ez aratott soha nem látott győzelmet. Nem lett volna lehetséges a Bábel tornyai nélkül. 

 És persze mi vagyunk az utolsók, akikben még tovább élhetett a keresztény Európa öröksége, amely ma már, mint hallottuk, „ketté hugyozható”. Ebből következik, hogy a nemi szervét mutogató rapper „őszintesége” nekünk az iszonyat maga. Mi a Pink Floydhoz ragadtunk menthetetlenül, no meg Tolsztojhoz és Kosztolányihoz, s amikor elolvastuk a Maldoror énekeit, akkor iszonyodtunk, ha pedig beültünk valamelyik Monty Python-filmre, akkor ordítva röhögtünk.

Odavan már ez. Ez is. Mi még a házibulik hajnalán repültünk a Hold sötét oldalára, ma már lefényképezték, ami nagyszerű és csodálatos, a szophoklészi „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb” visszfénye, ám közben „a világ varázstalanítva lett”.

A varázstalanítás varázsából mi már végérvényesen kimaradunk, cserébe mi még olvastuk is és láttuk is Cipollát, a csodálatos Latinovits hátborzongató tolmácsolásában.

Most majd ők jönnek. Cs. Szabó László egy teljesen más történelmi helyzetben így írt róluk:

„Tíz év előtt a Nagymagyarországból átszakadt apák s a csalóka cseh demokráciától megszédült fiúk farkasszemet néztek egymással. Azokról még nem kopott le egészen a közjogi fölény, emezek elhitték, hogy a csehhuszita hagyomány Masaryk varázsütésére átalakul angolszász demokráciává. Az apák még tele voltak keserűséggel, a fiúk feszes világnézettel. »Jobboldali«-nak lenni aggkort, »baloldali«-nak lenni ifjúságot jelentett. Ám az apák fokozatosan szakítottak a közjogias gondolkodással s a fiúk Masaryk művei után az életben is belekóstoltak a cseh demokráciába. Ki-ki a maga módján realista lett. A kisebbségi sors elhalványította az öregek emlékeit s a fiatalok ábrándjait, a világnézetidogmatikus ellentét alámerült a közös kisebbségi érzésben, az elv a közös megaláztatásban. Rugdosták őket? ó nem, néhányan még a prágai parlamentbe is bejutottak. De Dobó István városában, a Fejedelem székhelyén, Zrínyi Ilona várában másodrangú állampolgárokká, tűrt jövevényekké sorvadtak. Amit eleinte elrontott a világnézet, helyrehozta a magyar keserűség. A kisebbségi sors feloldotta a testvérharcot, immár nem fajulhatott osztályellentétté apák és fiúk közt. Október 15-én, a meghasadó örvény előtt a prágai Új Szellem már megkönnyebbülve nézett vissza az elmúlt tíz évre: »Ha most, az ideges és bizonytalan napokban mintegy seregszemlét tartunk a szlovenszkói fiatalabb nemzedék gondolkodásmódja fölött, meg kell állapítanunk, hogy az elmúlt öt év alatt e fiatalság közelebb került a magyar stílushoz, mint előbb volt. A külső közeledés így szellemtörténetileg sokkal alkalmasabb pillanatban történt, mint tegyük föl tíz év előtt. Akkor fiatalságunkat sokkal jobban megigézte egy idegen és baloldali világnézet, egy tetszetősnek látszó idegen életmód. Az ifjúság ízlése jóval közelebb állt a mesterkélten modern weimari felfogáshoz, mely Moszkva közvetítésével a prágai szellemi magatartásba is eljutott, mint az uralkodó magyarhoz, amelyet éppen akkor döngetett a leghevesebben Szabó Dezső és Szekfü Gyula. Azóta lényeges nivellálódás folyt le. Nehéz megmondani, mi okozta a változást, vájjon a magyar fiú mélységes kiábrándulása a hipokrízis baloldali rendszeréből, vájjon a nyomor és elkeseredés, vájjon egyszerűen a kor ízlésének általános változása, amely az üres moderneskedésből visszatalált apái nézeteihez, vájjon lélekben megöregedett-e és bölccsé vált-e ez az ifjúság, vájjon a nemzeti érzés általános ébredése vágott-e utat előtte a magyar stílus felé, a hitlerizmus lélekváltoztató szelleme, amely a moszkvai álpuritanizmust únottá és bárgyúvá tette – ne kutassuk az okokat, de tény, hogy az ifjúság megváltozott és felfogása közelebb került a magyarországihoz.«”

Nem véletlenül mondogatom, szinte mániákusan, hogy a szenilis öregúr, a történelem ötezer éve képtelen előállni új történettel, legfeljebb a díszleteket rendezi át, ha éppen kedve van hozzá.

És Cs. Szabó ezt írja még:

„Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, kivéve a magamét. Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez. »A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik a lelkeken is« írja Illyés Gyula. Nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. De ami most jön, csak a családra tartozik, az ismerősök tűnjenek el. Civakodó családokban láttam ezt, ráförmedtek a résztvevő barátra, testükkel takarták a beteg rokont. Hallom egy ismerősömről, hogy a hazafias aggodalom Londonba röpítette. Meg akarja győzni angol barátait. Most röpül ki? Délafrikából is haza kellett volna jönnie a piszoknak. Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt.”

Hát így. Pontosan így. 

 Sem a senkik „őszinte” heréje.

(Folytatjuk)