Emberéletnyi ideje történt, hogy egy bő év során keresztülgázolt hazánkon a történelem két legbrutálisabb birodalmának hadereje. 1944. március 19. és 1945. április 4. komor emléknapjai idézik elénk a milliók megfélemlítésével, kitaszításával és százezrek halálával járó tragikus korszakot.
S az élet különös drámájaként éppen e két napon szólalt meg messze hangzóan egy magyar történész, akinek családtagjait a holokauszt idején deportálták, s aki ettől is indíttatva keresi a feleletet a 74 évvel ezelőtti vészterhes idők miértjeire.
Nem elégedve meg a fasiszta ország, a bűnös nép sztereotípiájával, Borhi László külföldi levéltárakban kutatva olyan tényeket tárt elénk, amelyek nemcsak új megvilágításba helyezik a vészkorszakot, de valósággal romba döntik a „fasiszta utolsó csatlós” narratíva érdekből, ideológiából és cinikus propagandából formált építményét.
Korszakos pillanat tanúi vagyunk: az igazság szikrája átütötte a hazugság páncélját, és tekintélyes szakértők egybehangzó álláspontja mossa le a Káin-bélyeget egykori sok szempontból gyarló, de semmiképpen sem tömeggyilkos elitünk homlokáról.
Karsai László ugyanis szakmai életútja tekintélyével, ha némileg kényszeredetten is, de visszaigazolta a történész állítását: Borhinak „sajnos igaza van”.
Az Index szerkesztői Borhi László írásának címadásával és tartalmi összefoglalójával pengeélesen fogalmazták meg a lényeget:
„A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal.”
„Az amerikai hírszerzés washingtoni archívumában az elmúlt hónapokban talált iratok megerősítik: Amerika és Nagy-Britannia kifejezetten arra játszottak, hogy a németek megszállják Magyarországot. A magyar kiugrási reményeket csak azért táplálták, mert tudták, ezt Hitler nem fogja hagyni, így pedig a nyugati frontról német erőket fognak elvonni a megszállási feladatok. A kétszínű angolszász játszmában nem törődtek a megszállás tragikus következményeivel, a magyar zsidósággal és a több százezer áldozattal.”
A karakán megszólalását követő támadásokra válaszolva április 4-i interjújában Borhi László újra megerősíti az angolszász hatalmak felelősségét: „Világosan leírják, hogy mindent meg kell tenni a német megszállás érdekében. […] 800 ezer ember sorsával játszottak.”
Világos, egyértelmű szavak, amelyek rávilágítanak hazánk második világháborús csapdahelyzetére, ezen belül arra, ahogy a magyar elit reménytelenül követni próbált nyugati példaképei bűnös közömbösségükkel cinikusan kiszolgáltattak minket az Európa fölé növekedni hagyott egyik, majd nem sokkal később a másik szörnyeteg kényének-kedvének.
A Molotov–Ribbentrop-féle harapófogó két ága közé szorulva Magyarországnak sem volt választási lehetősége. A Nyugattól magára hagyva két brutális diktatúra közül kényszerűségből ahhoz igazodott, amelyik éppen nagyobb erővel nehezedett rá.
A brit kormány a második bécsi döntés kapcsán formálisan is jelezte térségünk iránti érdektelenségét. Borhi László interjújában rámutat: „Amerikában is tudták, hogy a magyar vezetés kulturáltabb része angolbarát volt. Ez evidencia, csak ma már nem szabad mondani, mert akkor megvádolnak politikai alapon, hogy tisztára akarod mosni Horthyt.”
Helyzetünk kilátástalanságát, végzetes geopolitikai meghatározottságát mindennél jobban jelzi, hogy térségünk népei politikai rendszereiktől, szövetségesi viszonyaiktól, kormányzati és hadszíntéri teljesítményüktől függetlenül a háború végén ugyanoda jutottak.
Groteszk módon teszi egyértelművé és cáfolhatatlanná mindezt a lengyelek sorsa, akiknek védelmében formálisan a világháború kitört, s akik iszonyú véráldozatokat hozva a kétoldali megszállás miatt végül megkapták azt, amit mi is: a vesztes pozíciót.
De mindezek ellenére újra és újra felcsendült a „németbarát politikát” kárhoztató, korlátolt vádaskodás. Mintha ebben a térben és időben lehetett volna, mintha bárki képes lett volna másféle politikát folytatni. Borhi László szerint természetesen nem volt lehetőség elszakadni a német szövetségtől. „Hiszen még az ellenfél is azt akarta, hogy ez ne legyen lehetséges.”
Ám az akkori magyar elit gúzsba kötve is képes volt az ország relatív szuverenitását évekig megőrizni, vonakodó csatlósi mentalitásával a potenciális háborús veszteségeket mérsékelni és legfőképp az életveszélyben lévő, kontinensszerte már nagyrészt haláltáborokba hurcolt vagy el is pusztított zsidóság többségének életét megóvni.
Kállay Miklós miniszterelnök és az őt megbízó Horthy Miklós kormányzó józan ésszel elvitathatatlan érdeme (a Holokausztmagyarországon.hu szavaival), hogy „míg a nácik által megszállt Európában zsidók millióit lőtték agyon vagy gázosították el, addig a magyar zsidók egyre nehezebb körülmények között, de fizikai biztonságban éltek”.
Sőt a környező országok zsidóüldözései elől százezer zsidó hazánkba menekült.
„Ha nincs megszállás, akkor persze nincs magyar holokauszt” – ezek is Karsai László mostani szavai. A mai magyar kormány oly sokak által oly hevesen bírált emlékezetpolitikája ennek logikus következménye: volt megszállás, lett holokauszt.
És teljesen értelmetlenek azok a spekulációk (Karsaié is, hogy ne legyen már teljesen következetes), hogy a zsidók sorsát nem a megszállás, hanem a megszállás utáni német és magyar politika döntötte el. A megszállás után nem volt magyar politika.
Majdnem a teljes horthysta elit börtönbe került vagy illegalitásba vonult, posztjaikat harmadvonalbeli akarnokok töltötték be, akiknek periférián tartása mindaddig a Horthy-adminisztráció egyik fő törekvése volt.
Föld alá kényszerült a Horthy-rendszer népi, baloldali és liberális ellenzéke is, amely egyébként a német nyomás miatt és azzal szemben már-már szövetségesi viszonyba került a hivatalos elittel. Együtt kívánták átmenteni a hazát, s az angolszászoknak „köszönhetően” közösen szenvedtek üldöztetést.
A történelmet persze a győztesek írják. A győztesek, akik saját szennyesüket előszeretettel varrják a legyőzöttek nyakába. Így kaptunk a Teleki Pálnak a békekonferencián ígért szimbolikus üres szék helyett utolsó csatlósozást.
A hazug vádak terhétől való megszabadulás katarzisával most végre esély nyílhat arra, hogy a nemzeti felelősség valódi terhét a vállunkra véve emlékezzünk mindazokra, akik a ránk szabadított vészkorszakban értelmetlenül meghaltak, s akik a veszéllyel dacolva tenni próbáltak az üldözöttekért.
És szembesüljünk azok vétkeivel, bűneivel, akik e viharban – emberi voltukat megtagadva – a gyilkos rendszer fogaskerekeivé vagy mozgatórugóivá váltak.
Borhi László e téren is, az egyenlő mérce jegyében, új szempontot ad. „A zsidók kiirtásának politikája német politika volt.” „Hollandiában is elég volt 200 német a teljes zsidóság deportálásához.”
Megbélyegzés helyett a megértést keresi és szolgálja, hogy jobban átlássuk e rendszerek működését, s megértsük, hogy ilyen halálos gépezet soha többé nem telepedhet ránk.
A szerző újságíró
