Mert a nők nők, miközben a férfiak férfiak

Európa vagy az Egyesült Államok joggyakorlata nem kérdőjelezi meg a nők társadalomban elfoglalt helyét és lehetőségeit.

Földi László
2021. 05. 07. 9:00
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A nők a férfiakhoz hasonló jogokkal rendelkező tagjai a társadalomnak. A világ azon részén, ahol még napjainkban is hátrány éri őket, jogos az úgynevezett feminista mozgalom törekvése a diszkrimináció megszüntetésére. Ugyanakkor a fejlett régiók, így Európa vagy az Egyesült Államok joggyakorlata nem kérdőjelezi meg a nők társadalomban elfoglalt helyét és lehetőségeit.

Bár a nőiség tisztelete létezett akkor is, amikor – a XX. századot megelőzően – fel sem merült annak lehetősége, hogy jelen legyenek például közhivatalokban, illetve politikai pályán. Az arisztokrata és a polgársághoz tartozó hölgyek alapvetően nem voltak rászorulva, hogy bármilyen fizetéssel járó munkát vállaljanak, mert az arisztokrácia körében a családi háttér, míg a polgári létben élők esetében a férj keresete elégségesnek bizonyult az adott család megélhetéséhez. A munkamegosztás értelmében a feleség és anya gondoskodott arról, hogy a kenyérkereső házastársának nyugodt családi háttere legyen. A kevésbé tehetősek esetén a feleség kénytelen volt a régmúltban is munkát vállalni, de ma úgy mondanánk, a „szolgáltatószektorban”, mint bolti eladó, házvezető- vagy varrónő, hogy csak néhány példát említsünk. A férfias pályáknál fel sem merülhetett, hogy nők is betölthetnék ezen státuszokat.

A társadalmi helyzetüktől függetlenül a nők mégis meghatározó szerepet játszottak, hisz képesek voltak mérsékelni a férfiak vehemenciáját. Mindez nem tanult vagy felvett póz volt a nők részéről, hanem természetes adottság, mely alapvetően teszi az asszonyokat mássá a gyakran agresszív, robbanékony és háborút kirobbantani kész férfiakhoz képest. A politikában jelen lévő képmutatás és gyakori álnokság szintén életidegen a nők eredeti személyiségjegyeitől. Ismerik az ármányt, és rafinériájuk meghökkentő tud lenni, de valahogy mégis elegánsabban hat, mint a férfiak nyers harciassága.

Ahogy lenni szokott, a feminizmus megjelenése nemcsak többletjogokat és munkavállalási lehetőséget harcolt ki a nőknek, hanem szó szerint sok esetben „lefaragta” a természetükből fakadó bájaik egy jelentős részét is. A „túlgyőzelem” a jogok követelése során extrém végeredményeket szült, aminek következtében megjelent az egyenlőség abszolutizálása. Ez olyan elfogadhatatlan célokat fogalmazott meg, mint a nemek közötti különbségek megszüntetése azzal, hogy nincs férfi és nő, hanem csak „személy” létezik, hisz bárki bármikor nemet válthat, tetszése szerint. Részvételi szándékuk a kifejezetten férfiak által kezelhető beosztásokban a normatíva halálát vizionálja, miként hosszabb távon biztos, hogy alapvető tévedés és identitásválsághoz vezet. Látjuk például, hogy jó néhány uniós tagországban a hadügyminiszter női politikus. Természetesen nincs azzal gond, hogy a nők politikai karriert akarnak, miként teljességgel indokolt, hogy kormánytagok legyenek.

De! Miért gondolják, hogy helyük van a harcmezőn ott, ahol a pusztítás és pusztulás az úr, bármilyen „nemes” célért folyjék is az öldöklés? Persze, remek spekuláció lehetne, hogy a nők jelenléte zsigerből gátat vet a potenciális harci cselekedetnek. Kinevezésük azt szimbolizálhatná, hogy soha többé háborút! A gyakorlat azonban nem ezen felütést erősíti, hisz a női hadügyminiszterekkel rendelkező országok katonái jelen voltak és vannak Afganisztán hegyeiben, ahogy a szíriai vagy iraki hadszíntereken is. Amiből egyértelmű, hogy kinevezésük semmi más, mint a túlhajtott egyenlőségre törekvés torzulása, a természetes adottságok negligálása. Korunk itt-ott elvetélt szellemisége nem a különbözőségből fakadó harmóniára törekszik, hanem bármiféle különbség tagadására. Maximalizálja, ebből következően túlhangsúlyozza a nő–férfi egyenlőség kérdéskörét.

Az elmélkedés közepette egyszer csak az élet állít csapdát éppen a legelfogultabb feminista mozgalmaknak, rádöbbentve őket tévedésük lényegére, és hozza őket zavarba ejtően ellentmondásos helyzetbe. Miként értelmezhető ugyanis az a felzúdulás, amit Ursula von der Leyen isztambuli fiaskója gerjesztett az egyenlőség élharcosai körében? Az apropó pedig nem volt más, mint a Von der Leyennel szembeni udvariatlan gesztus. Amikor Isztambulban az Európai Unió Bizottságának elnök asszonya belépett a tárgyalásra kijelölt terembe, a már ott ülő házigazda, Erdoğan török elnök és másik vendége, Charles Michel, az EU Tanácsának elnöke ülve maradtak, és nem üdvözölték a megérkező hölgyet. A kínos jelenet azzal folytatódott, hogy a magára hagyott elnök asszony egy díványon talált helyet magának. Az, hogy lehet-e így viselkedni az Európai Unió egyik vezetőjével szemben, nem is érdekes ahhoz képest, hogy ez egy nővel szemben arcátlanság és teljességgel elfogadhatatlan.

Egyetértve támogatjuk tehát a tiltakozó feminista megmozdulásokat, de nem világos, hogy akkor most mit értenek a teljes egyenlőség alatt, hisz onnan nézve nem egy hölgyet ért inzultus, csak egy „személy” jelent meg a többiek köré­ben. Jómagam az 1990-es években mint a magyar hírszerzés egyik vezetője Washingtonban, a CIA Langley-ben lévő központjában tárgyaltam. Éppen akkoriban erősödött fel az Egyesült Államokban a feminizmus követhetetlen szélsőségbe hajló agresszivitása. Nemes egyszerűséggel azt követelték, ne kezeljék őket nőként. Erről engem, az Európából érkezőt elfelejtettek tájékoztatni. És tudatlanságomat bizonyítandó, a CIA-központban dolgozó kolléganőket – régi, „avítt” ösztöntől vezérelve – előreengedtem az ajtóban, mi több, még a kabátjukat is rájuk erőltettem. A jelenethez feszülten asszisztáló férfi CIA-tisztek megrökönyödve konstatálták, hogy rosszalló tekintet vagy „kikérem magamnak” felkiáltás helyett a kolleginák szemérmes mosolyt engedtek meg irányomban. Feminizmus ide vagy oda!

Mindebből csak annyi a leszűrhető tanulság, hogy miért kell egy Ursula von der Leyen-botrány ahhoz, hogy újra egyértelmű legyen, nyíltan vagy szemlesütve, de mindenki a normalitás védelmében érdekelt, még akkor is, ha időnként elveszíti azt a bizonyos fonalat?

A szerző titkosszolgálati szakértő

A borítókép illusztráció. Forrás: unsplash

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.