A nők a férfiakhoz hasonló jogokkal rendelkező tagjai a társadalomnak. A világ azon részén, ahol még napjainkban is hátrány éri őket, jogos az úgynevezett feminista mozgalom törekvése a diszkrimináció megszüntetésére. Ugyanakkor a fejlett régiók, így Európa vagy az Egyesült Államok joggyakorlata nem kérdőjelezi meg a nők társadalomban elfoglalt helyét és lehetőségeit.
Bár a nőiség tisztelete létezett akkor is, amikor – a XX. századot megelőzően – fel sem merült annak lehetősége, hogy jelen legyenek például közhivatalokban, illetve politikai pályán. Az arisztokrata és a polgársághoz tartozó hölgyek alapvetően nem voltak rászorulva, hogy bármilyen fizetéssel járó munkát vállaljanak, mert az arisztokrácia körében a családi háttér, míg a polgári létben élők esetében a férj keresete elégségesnek bizonyult az adott család megélhetéséhez. A munkamegosztás értelmében a feleség és anya gondoskodott arról, hogy a kenyérkereső házastársának nyugodt családi háttere legyen. A kevésbé tehetősek esetén a feleség kénytelen volt a régmúltban is munkát vállalni, de ma úgy mondanánk, a „szolgáltatószektorban”, mint bolti eladó, házvezető- vagy varrónő, hogy csak néhány példát említsünk. A férfias pályáknál fel sem merülhetett, hogy nők is betölthetnék ezen státuszokat.
A társadalmi helyzetüktől függetlenül a nők mégis meghatározó szerepet játszottak, hisz képesek voltak mérsékelni a férfiak vehemenciáját. Mindez nem tanult vagy felvett póz volt a nők részéről, hanem természetes adottság, mely alapvetően teszi az asszonyokat mássá a gyakran agresszív, robbanékony és háborút kirobbantani kész férfiakhoz képest. A politikában jelen lévő képmutatás és gyakori álnokság szintén életidegen a nők eredeti személyiségjegyeitől. Ismerik az ármányt, és rafinériájuk meghökkentő tud lenni, de valahogy mégis elegánsabban hat, mint a férfiak nyers harciassága.
Ahogy lenni szokott, a feminizmus megjelenése nemcsak többletjogokat és munkavállalási lehetőséget harcolt ki a nőknek, hanem szó szerint sok esetben „lefaragta” a természetükből fakadó bájaik egy jelentős részét is. A „túlgyőzelem” a jogok követelése során extrém végeredményeket szült, aminek következtében megjelent az egyenlőség abszolutizálása. Ez olyan elfogadhatatlan célokat fogalmazott meg, mint a nemek közötti különbségek megszüntetése azzal, hogy nincs férfi és nő, hanem csak „személy” létezik, hisz bárki bármikor nemet válthat, tetszése szerint. Részvételi szándékuk a kifejezetten férfiak által kezelhető beosztásokban a normatíva halálát vizionálja, miként hosszabb távon biztos, hogy alapvető tévedés és identitásválsághoz vezet. Látjuk például, hogy jó néhány uniós tagországban a hadügyminiszter női politikus. Természetesen nincs azzal gond, hogy a nők politikai karriert akarnak, miként teljességgel indokolt, hogy kormánytagok legyenek.