A klónok háborúja

Még ki sem hűlt a Sargentini-jelentés, egy újabb európai bürokrata szentelt elmés disszertációt a magyarországi helyzetnek – már amit ő látni vél belőle.

Budapest, 2011. január 18. A bosznia-hercegovinai Dunja Mijatovic, az EBESZ sajtószabadság-képviselője a tolmácsgép fejhallgatóját veszi le azon a sajtótájékoztatón, amelyen Kovács Zoltánnal, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium kormányzati kommunikációért felelős államtitkárával a magyar médiatörvényről folytatott megbeszélésüket ismertették. MTI Fotó: Soós Lajos Fotó: Soós Lajos

Még ki sem hűlt a Sargentini-jelentés, egy újabb európai bürokrata szentelt elmés disszertációt a magyarországi helyzetnek – már amit ő látni vél belőle. Nem tudom, a manapság oly divatos plágiumleleplezéseket miért nem applikálják ezekre a dolgozatokra, hiszen egymás klónjai, ugyanazt a mantrát hajtogatják, amit azóta hallunk, amióta a magyar nép kétharmados akarattal kivette a kormányzást a baloldal mancsából.

„Magyarországnak többet kell tennie a menekültek védelméért, a civil társadalom, valamint az igazságszolgáltatás függetlenségéért, a nemek közötti egyenlőségért és a nők jogainak érvényesüléséért, ugyanis az emberi jogok magyarországi megsértése negatív hatással van a jogállamiságra” – foglalja össze az MTI Dunja Mijatovic asszony nyilatkozatát, aki a strasbourgi székhelyű Európa Tanács emberi jogi biztosa, és egész Európában egyes-egyedül Magyarországot találta meg, hiszen, mint tudjuk, máshol tökéletesen betartják az emberi jogokat, a békés Franciaországtól Mijatovic asszony szülőhazájáig, Bosznia-Hercegovináig, ami a multikulturalizmus és a keresztény–iszlám együttélés példás paradicsoma, mint arról az elmúlt évtizedekben meggyőződhettünk.

Nemcsak a dolgozatok szövege hasonló, hanem megfogalmazóik pályaképét is föl tudjuk vázolni, anélkül, hogy a Google-kereső segítségére szorulnánk. Azokban a humán tudományágazatokban nyertek szakképesítést, amelyeket a CEU-n oktatnak nagy előszeretettel, és pályájuk során ugyanaz a közös filantróp nagypapa – a nyílt társadalmak Dagobert bácsija – klónozta őket, akinek nyájasságát ugyancsak jól ismerjük.

A klónok ugyanakkor egytől egyig civil szervezetek aktivistáiként kapaszkodtak fölfelé a társadalmi-politikai ranglétrán. Civil szervezetek alatt természetesen nem a mások sorsát segítő – árvákat és időseket gondozó – keresztény egyesületeket értjük, hanem azon intézményeket, amelyek a liberalizmus szlogenjeit szajkózva folynak bele országok és családok életébe, ott őrködnek, amikor írunk és beszélünk, de akkor is, amikor becsuknánk a hálószobánk ajtaját. Akik felülbírálják a demokratikusan megválasztott kormányokat és a szavazó tömegeket – természetesen csak azokat, akik nem a baloldali eszmék szerint próbálják élni az életüket.

Tudjuk, hogy a gyermekek nem felelősek szüleik bűneiért, ellenben a szülők felelősek gyermekeik neveléséért. Az ilyen aktivisták származásában is általában hasonlóságok vannak. Dunja Mijatovic nagypapája – ezúttal a vér szerinti – jugoszláv partizánvezér volt, anyukája – Tatjana Ljujic-Mijatovic – pedig előkelő kommunista politikus, aki a rendszerváltás után szociáldemokratává vedlett át, és Bosznia állandó képviselője is volt az ENSZ-nél. Igazán pompás, ahogyan ezek a dinasz­tiák nemzedékeken keresztül tudják idomítani a bolsevizmust az aktuálpolitikai trendekhez, és hatalmon maradni bármilyen konjunktúrában és politikai rendszerben, a diktatúrától a demokráciáig. (Nálunk is van ilyen, például a közkedvelt Apró–Dobrev klán.)

Azt hiszem, ezzel az ügy lényegi komolyságát ki is elemeztem. Hallottuk már ezt a maszlagot százszor, és még fogjuk, lassan már az ingerküszöbünket sem éri el, most is csak azért, mert néhány nap múlva európai parlamenti választások lesznek, és valósággal ordít, hogy miért pont mostanra időzítették a jelentés közzétételét. Az ellenzéki sajtó persze ujjong – mindegy, lapozzunk. Nekünk is van egy üzenetünk a jogvédő civil aktivistáknak: mi lenne, ha az üres önismétlés helyett a tria­noni határokon kívül rekedt magyarok helyzetét vennék górcső alá. Szerintünk ugyanis ott sérülnek leginkább – egy híján száz esztendeje – az alapvető emberi jogok.