Talán emlékeznek még rá, hogy 2012-ben az Európai Uniónak ítélték oda a Nobel-békedíjat. A döntés, mint három évvel korábban, amikor az Ovális irodába épp csak beköltöző Barack Obama nyerte el a kitüntetést, komoly felzúdulást váltott ki. Az eltelt évek pedig mindenkit megerősítettek abban, hogy a bírálat jogos volt: Brüsszel nem a demokrácia és a helyesen értelmezett emberi jogok, hanem egy torz birodalmi logika, a képmutatás és az európai kultúra feloldásának szimbóluma.
A legújabb bizonyítéka ennek a magyar családtámogatási rendszer – amit Nyugaton előszeretettel bélyegeztek középkoriasnak, sőt fasisztoidnak – egyik pillére, a babaváró program ügye. Amelyet az Európai Bizottság már a magyar kormány által kezdeményezett háttértárgyalásokon igyekszik megnehezíteni. Az előzményeket, például a hazugságoktól és csúsztatásoktól hemzsegő Sargentini-jelentés elfogadását meg a többi, hazánk elleni akciót tekintve tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő.
Ne feledjük, 2015-ben a magyar kormány volt az első, amely felhívta a figyelmet a migráció veszélyeire; felszólalt a nemzeti szuverenitást semmibe vevő kötelező migránselosztási kvóták ellen, az élére állt Európa megújításának. Először nevettek rajtunk.
Aztán amikor Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Heinz-Christian Strache Ausztria alkancellárja és Matteo Salvini Olaszország belügyminisztere, a gúnyos kacajt felváltotta a berzenkedés, mivel Budapest maga is szimbólummá vált. A nemzeti önrendelkezés és Európa zsidó-keresztény gyökereinek megóvása mellett a kompromisszumot nem ismerő módon elkötelezett erők szimbólumává.
Mindemellett Magyarország, miközben önmagát és az uniót védi, hátráltatja Afrika és Ázsia újabb kizsákmányolását.
Mert gondoljunk csak bele! A brüsszeli narratíva szerint a migránsok befogadása humanitárius cselekedet, egyúttal azonban – és ez a lényeg – megoldás Európa elöregedésére és az égető munkaerőhiányra.
A válság kezeléséről szóló vitákban elhangzottak olyan vélemények, miszerint az unió határain kívül felállított táborok lakóinak egy részét kötelességből – értsd: tényleges üldöztetés miatt –, míg egy másik részét szükség szerint – azaz ki-ki leválogathatja a szerencsétlenek közül azokat, akiket képzettség és szaktudás alapján gazdaságilag hasznosíthatónak ítél – engednék be Európába.
